Megáll-e az idő?
A "hosszú most" civilizációja

Népszabadság - 2002. október 5.


A legújabb plasztikai csodakúra tökéletes ránctalanítást ígér. Mérget tartalmazó injekciót a bőr alá fecskendezve arcunk éppen olyan sima lesz, mint ifjúkorunkban. Az egyik csodagyógyszer, a Viagra, az egykori szexuális teljesítmény ígéretét hordozza, a másiké a gyengülő memória ellenszerét kínálja. Mintha korunk legnagyobb kérdése az volna: hogyan állítsuk meg az időt? Mintha minden erőfeszítésünk arra irányulna, hogy valamiképpen visszaszerezzük az elveszett fiatalságot. Mintha modern korunk egyetlen és mindenkit mozgató vágya volna, hogy az életet - kora ifjúságunktól, egészen halálunkig - egyetlen mává változtassa. Mintha mindenki a hosszú mostban - a fogalmat Stuart Brand nemrég megjelent könyve, Amíg világ a világ dobta be a köztudatba - akarna élni.

A jelen sokáig széthulló és tovatűnő pillanat volt. Az elmúlás, elmaradhatatlan szomorú tüneteivel, hozzátartozott az élethez. Ki beletörődve, ki tiltakozva, de mindenki elfogadta az élet menetét kijelölő természetes ciklusokat. Shakespeare az Ahogy tetszikben találóan jellemzi az élet hét szakaszát, ahogy ő nevezi, hét felvonását. Az élet színpadán, "a végső jelenet, amely e fura s gazdag mesét lezárja, megint gyermekség, teljes feledés, se fog, se íny, - tönkremenés!" - elkerülhetetlen. Szereted, nem szereted, életed biológiai menete keretet szab sorsodnak. Generációk éltek együtt, és az élet ciklusai a születéstől a halálig a szemük előtt zajlott, amelyet mint megváltoztathatatlant elfogadtak. Gerald Durrell Családom és egyéb állatfajták című könyvének egy villanásszerű jelenetében írja le a tizenéves görög leány szülésének - a viktoriánusan nevelt gyermek számára meghökkentő - családi népünnepély keretében zajló aktusát.

A XX. század második fele azonban áthágta a természet sokáig megváltoztathatatlan törvényeit. A születés, a gyógyulás és a halál is eltávolodott közvetlen életünkből, és valahol távol, ismeretlenben történik. Már a munka sem tart látástól vakulásig, gyermekkortól a halálig. Életünk során felhalmozunk annyit, hogy nem szorulunk gyermekeink segítségére. Intézmények sokasága szolgál minket és gondoskodik rólunk - persze jó pénzért. Az életet már nem tölti ki a munka sem. Sőt, mintha az élet a nyugállományba vonulás után kezdődne. A közismert viccben három vallás képviselői beszélgetnek arról, mikor is kezdődik az élet: "a fogantatás pillanatában - érvel a katolikus pap. Akkor, amikor a magzat megmozdul, vélekedik a protestáns lelkész. Szerintem akkor, amikor a legkisebb gyermek is elköltözik otthonról, és magával viszi a kutyát is - mondja a zsidó rabbi." Egyre hosszabb évtizedek telnek el a halálig, az élményiparág mellett nehéz értelemmel megtölteni ezt az időt. Ezért sokan ott akarják folytatni életüket nyugdíjaskorba érve, ahol a munkába álláskor abbahagyták. Mintha a kötelező munka csak megszakította volna az örök ifjúságot. Elvetik tehát a korábbi korszakok előre megírt, és az idősekre kiosztott szerepeit.

Az emberiség eddigi történelme során a fiatalok száma meghaladta az idősekét. Csak nagyon kevesen érték meg az öregkort, de az öregség érték volt. Az elmúlt korokban nélkülözhetetlen tárházai voltak a közösség túléléséhez szükséges ismereteknek. A rendszeresen beköszöntő éhség idején ők mondták meg, hogyan vészelhető át ez az időszak. Az öregek meséje fűzte egybe az egymást követő nemzedékeket és formálta ki az egyénnek közösségi identitást nyújtó egységgé a törzsi létet. A hagyományok alapján az öregek tanácsa ítélt a vitákról. Mindez alapvetően megváltozott az írással, és különösen a könyvnyomtatással. A tudás és a szabályok könyvekben örökítődtek tovább. Ám sokáig - bár a társadalmat többségében fiatalok alkották - az idősek nem akarták kiengedni a hatalmat a kezükből. Trónfosztásuk, gyakran a társadalomból való kitaszításuk sokszor brutális kegyetlenséggel zajlott.

Az elmúlt évtizedek különös ellentmondása, hogy a nyugdíj utáni élet meghosszabbodott, és ezzel egyidejűleg szinte kiűzik az időseket a munka világából. Ugyanakkor a XX. század egyetlen más korral sem összevethető sajátossága, hogy az együtt élő nemzedékek értékei gyökeresen eltértek. Ez a különbség nem a régi korok visszatérő és a fiatalság erkölcseiről szóló generációs eredetű sopánkodását - o tempora, o mores! - idézi. A ma élő nemzedékeknek gyakorlatilag összeegyeztethetetlen az életprogramjuk, gondoljunk csak nagyapáink, apáink, magunk és gyermekeink világszemléletére és életvitelére. A gyorsan leértékelődő tudás miatt a fiatalabb nemzedék egyre növekvő része gondolja, hogy a nagyszülők nem képesek releváns ismeretet átadni az unokáknak. Ezért érzi sok idős a nyugdíjba vonulást úgy, hogy már szinte senki nem kíváncsi rá.

Közben pedig a társadalmak korfája alapvető módon megváltozott. Tízezer éveken keresztül, egészen a legutóbbi századig a társadalmak egyöntetű jellemzője: töméntelen gyermek, sok ifjú munkáskéz és kevés öreg. Ma azonban a társadalmakban egyre nő az idősek, és egyre csökken a fiatalok száma. A fiatal korosztályok csökkenő aránya globális tendencia. A fejlett világban - hazánkat beleértve - három nemzedék alatt ment végbe az "elöregedés". A születésszám csökkenésének hazai tendenciája nem egyedi, nem is kirívó - az olasz vagy a spanyol helyzet szélsőségesebb -, inkább illeszkedik az európai trendbe. Ám ez a - szinte vészfékezésszerű - lelassulás idézte elő a nyugdíjrendszerek válságát a fejlett világban. Az elemzések azonban azt mutatják, hogy a világgazdaság felzárkózó óriásai - Kína és India - akár egyetlen nemzedék alatt juthatnak el a fiatalság társadalmából az öregek társadalmába. Ez viszont ma még szinte felmérhetetlen válságjelenséget vetít előre a most nekilendülő társadalmakban. Míg tehát néhány évtizeddel ezelőtt a túlnépesedés tűnt fenyegető veszélynek, ma éppenséggel a túl gyorsan csökkenő gyermekszám jelent globális fenyegetést.

Ám a "hosszú most" igazi kihívása a fiatal nemzedék számára is rejtve van. Sokuk számára az élet egyetlen, véget nem érő buli. A múlt - abban az értelemben, mint ami alapvetően különbözik a jelentől - nem is létezik. Aki a "hosszú most"-ban él, bár a napok és évek múlnak, mindig ugyanazt éli át. Számukra csak a jelen létezik. Aki viszont csak a jelenben él, többnyire szem elől téveszti a jövőt. Az ilyen ember történelem nélküli, hiszen a történelem változást jelent. Valamit, ami visszavonhatatlanul elmúlt, és valami, aminek eljött az ideje, és kiszorítja a régit. A "hosszú most"-ban nincs változás. Az emberek múlt- és jövőnélküliekké válnak. Minden vágyuk, hogy az egyén életének keretét nyújtó jelent, a megszerezhető élményekkel és élvezetekkel, az öröklétbe tolják ki. A hosszú most civilizációjában az élet értelme maga a végtelenített levés.

A "hosszú most"-ban előbb legyengül, majd teljesen elvész az egyén kötődése kultúrájához, törzséhez és családjához. A fejlett világ a szinglik (az egyedül élők), és a sorozatos válások társadalma felé halad. A kultúra pedig nem a kisebb közösségek, évszázadok során, folyamatosan megújuló hagyományainak szerves fejlődéséből, hanem üzleti vállalkozások kreatív tervezői által, a létező kultúraelemek logikátlan, de eladhatónak tűnő kombinációjából, semmiből teremtett módon születik. Pedig a Matrjoska babaként egymásban létező közösségek és a hozzájuk tartozó történelmi múlt érintése éppen úgy nélkülözhetetlen számunkra, mint a csecsemőnek az ölelés, a simogatás. Az elmúlt napokban láttam egy képet valamelyik újságban: egy majom dédelgetett egy kutyát. Megrázó volt, amilyen kétségbeeséssel szorította magához. Pontosan úgy viselkedett, miként a magányos ember, aki kutyáját dédelgeti, azt a szinte egyetlen élőlényt, aki emberi mivoltára emlékezteti. Ám a tapasztalat igazolja, hogy az ember számára nem csupán az anya simogatása nélkülözhetetlen a szociális lénnyé váláshoz, hanem a kisebb és a nagyobb közösségek "érintése" is. A kultúra rítusainak, a közösségi élet szabályainak, a hagyományok ismeretének elsajátítása éppen úgy nélkülözhetetlen, mint a kenyér.

A "hosszú most" civilizációja képtelen megbarátkozni az idő múlásával, és elfogadni a halált. Ezért törekszenek éppen azok, akik a legjobban szétszórják mindennapjaikat, és csak a pillanatnak élnek, arra, hogy megszerezzék az örök életet. Az életet "örök most"-tá akarják alakítani. Az átlagember soha nem gondol bele, milyen átkot is hordoz az örök élet. A halhatatlanság halála klasszikussá vált sci-fiben Isaac Asimov a "hosszú most" társadalmának ellenmondásai miatt ítéli halálra a hallhatatlanságot. A Halálsoron című film börtönőre, Tom Hanks is kimondhatatlan fájdalommal éli át, hogy sorban elmennek szerettei, és egyre magányosabb. Simone de Beauvoir Minden ember halandó című könyvének halhatatlanná vált főhőse, Fosca, egy szentélyben, a pap "nyugodjék békében" szavára ébred rá: "soha, soha nem nyugodhatok békében". Különös módon azokat, akik értelmesen élik le életüket, nem rettenti a halál gondolata. Einstein arra a kérdésre, mit tenne, ha megtudná, hogy fél napja van hátra, azt válaszolta: elrendezném dolgaimat, és valóban ezt tette, amikor a pillanat eljött. "Ami engem illet - vall egy másik neves fizikus, F. Dyson -, szeretem a halál bizonyosságát. Meglepően megnyugtató rájönni, hogy az ember nem tehet meg mindent."

A "hosszú most" szemlélete szinte észrevétlenül befolyásolja világlátásunkat. A fejlett világ átlagpolgára elvárja problémáira az azonnali megoldásokat. Természetesnek tekinti, hogy mindenre van gyökeres és gyors sikert hozó gyógymód. Pedig a komplex rendszerekben, ha hosszú távon érvényes válaszokat akarunk adni a kihívásokra, akkor vagy helyi szinten és decentralizálva, vagy a rendszer egészének szintjén, de lassan és óvatosan kell beavatkozni. Az 1970-es években nagy divatja volt a globális problémák kutatásának. Sok kiáltvány és felrázó röpirat született. Azután a figyelem elfordult ezekről az elemzésekről. Pedig a problémák nem oldódtak meg. Csupán azokat a gondokat, amelyek akkoriban a fejlett világot jellemezték, kihelyezték a fejlődő világba. A globalizációval e súlyos gondok újra visszatértek, de most már valóban, az egész emberiség problémáiként. A "hosszú most" civilizációja pedig csak vonakodva hajlandó megbarátkozni a gondolattal: új módon kellene élni.

A "hosszú most" logikája azt sugallja, eljutottunk civilizációnk csúcsára. Mintha nem is várhatnánk semmi újat, mintha minden kérdésre lenne már válasz. Sok gondolkodó fogalmaz úgy: elérkeztünk a történelem végéhez. De vajon végtelen fennsík vagy szakadék előtt állunk? Jó kétezer évvel ezelőtt, Szicíliában járva Platón megdöbbenve tapasztalta az ottaniak - számára elfogadhatatlan - életmódját. Tanítványai így foglalták össze gondolatait: "a szakadatlan dőzsölések sorozata, amelyet méghozzá boldog életmódnak is tartanak, ellenszenves volt neki... Semmiképpen sem volt kedvére való úgy élni, hogy naponta kétszer teletöltse a gyomrát, éjszakánként soha ne háljon egyedül... Lehetetlen, hogy földi halandó, ha ifjúkorától kezdve efféle szokások között nevelkedett, valamikor is józan eszének használatához juthasson." Platón "rémálma" ma még a fejlődő világ vágyálma, a fejlett világ valósága. Ám az élményiparágak elkerülhetetlen mellékterméke a csömör. A sokat idézett angol mondás szerint: no pain, no gain - szenvedés nélkül nincs eredmény. A századok tapasztalatát összefoglaló bölcsesség üzenete: kétséges, hogy a "hosszú most" élvezeteiben való elmerülés boldogságot hoz.

Vissza a Népszabadság többi cikkéhez