Miért vagyunk ilyenek?
Népszava - 2007. szeptember 12.


Leszek Kolakowski, a neves, lengyel származású társadalomtudós lassan három évtizede „Hogyan legyünk konzervatív-liberális-szocialisták?” címmel egy különös írást publikált. A szerző – saját megfogalmazása szerint – egy még nem létező, és talán soha nem létrejövő Internacionálé krédóját kívánta megalkotni. A cikkét – első pillantásra – szellemi zavarodottság kifejeződésének gondoltam. Akkori szemléletem alapján ugyanis az tűnt természetesnek – mint ahogyan napjaink számtalan cikkéből is ez a hit világlik ki –, hogy a különböző politikai irányzatok értékei kizárják egymást. Végigolvasva és eltűnődve írásán azonban különös érzés fogott el: akár a konzervatív, akár a liberális, akár pedig a szocialista hitek mellett tesszük le a voksot, ezek mindegyike egyaránt ésszerű.

A Konzervatív – érvelt Kolakowski – abból indul ki, minden újításnak megvan a maga nem várt, de elkerülhetetlen negatív következménye. Az élet minden javulásáért fizetni kell – tehát csak óvatosan. A Liberális abból indul ki, hogy az állam – amely segít és véd – a szabadság korlátjává, a teljesítmény megsarcolójává is válhat – tehát csak óvatosan. A Szocialista abból indul ki, hogy a tulajdon és a piac jelentősen hozzájárul a gazdasági növekedéshez, de egyenlőtlenséget és igazságtalanságot is előidéz – tehát csak óvatosan.

Miközben óvatosságra intenek, egyben kívánatos fejlődési irányokat is megfogalmaznak.

A konzervatívok azt hirdetik: ragaszkodj az őseidtől örökül kapott életmódhoz, viszonyokhoz, gondolatokhoz. Légy lojális, kövesd a tekintélyt, és engedelmeskedj azoknak, akiket vezetésre alkalmasnak ítélt a közösség. A Liberális a magántulajdon, a piac, és ezzel a teljesítmény jogát, az önmeghatározás szabadságát tekinti mindenekelőtt kívánatosnak. Egyenlő mércét, azonos jogokat, de ezzel egyben arányos kötelességeket – mindenki számára. Felelős vagy magadért – hirdeti –, nincs jogod saját lustaságodat és tehetségtelenségedet másra ráterhelni, és potyautasként a közöset dézsmálni. A Szocialista az egyenlőség, a szolidaritás és az igazság értékeit kívánja a gyakorlatban megvalósítani. Kiegyenlítené az egyenlőtlen esélyeket, csökkentené a kirívó különbségeket, támogatná a hátrányos helyzetükből – akaratuk ellenére – nehezen kitörni tudókat. Hiába kaptuk örökül a különbséget, az attól még nem lesz elfogadható (Vö. „Apáitok megszerzék a hazát, De rája a nép-izzadás csorog.”). Ha a különbséget a teljesítményt szigorúan mérő piaci verseny idézte elő, ez még nem ok arra, hogy megőrizzük. (Vö. „Mit ér, csak ekkép szólni: itt a bánya, Kéz is kell még, mely a földet kihányja, Amíg feltűnik az arany ere…,

S e kéznek nincsen semmi érdeme?”). Egyszóval a mérce gyakran fals, az esélyek egyenlőtlenek, kívánatos tehát a kiegyenlítés és az esélyteremtés mindenki számára, bárhova és bárminek született is.

Kolakowski kívánatosságot kifejező – „Hogyan legyünk…?” – megfogalmazása arra utalt, hogy bármelyik érték egyaránt választhatónak és követhetőnek minősíthető. Írója arra a különös tényre kívánt válaszolni, hogy a legtöbb ember számára ezek az értékek egymást kizáróan, élesen szemben állnak. A legújabb tudományos kutatások tükrében azonban már többről van szó, minthogy minden értéknek egyaránt helye van a nap alatt. A helyzet az, hogy minden egyes ember – bárha ezt többnyire nem ismeri fel – egyidejűleg konzervatív is, liberális is és szocialista is! A sokféle fejlettségi szinten levő társadalmakban elvégzett kutatások tanulsága szerint a társadalmi evolúció minden embert egyszerre „programoz” egyenlőséget és igazságosságot magasra értékelő szocialistává, a közösség iránt lojális, és a tekintély követésének fontosságát hirdető konzervatívvá, valamint a szabadság és az egyéni teljesítmény (és ezek feltételrendszerét: a piac és a magántulajdon) kívánatosságára intő liberálissá.

A közgazdászok által kidolgozott és az antropológusok által elvégzett kísérletekben – a fogolydilemma, az ultimátum, a közös javak és sokféle egyéb játékokat alkalmazva – pontosan mérhetővé vált az egyén és közösségének pro-szociális értékbeli beállítódása. (A fogolydilemma játékban a résztvevők választhatnak a bizalom kifizetődő, de kockázatos, valamint az önzés csábító, de kölcsönös esetben biztos veszteségre vezető stratégiája között. Az ultimátum játékban az egyik résztvevő a rendelkezésére bocsátott pénzt saját belátása szerint feloszthatta önmaga és az ismeretlen játékostársa között. Ha a partner elfogadta a felosztást, mindkettőjük megkapta a felosztás szerint neki járó pénzt, ha nem, egyikük sem kapott semmit. A közös javak játékában több résztvevő kap egyforma összeget, amelyből mindegyikük belátása szerint „befektethetett” a közösbe. A játékvezető azután a közösségnek átadott forrást megkétszerezi, majd azt egyenlő mértékben visszaosztja a tagoknak. Ezekkel a játékokkal mérhetővé váltak a bizalom, az együttműködési készség, a szolidaritás és az egyenlőség értékei, vagy éppen ellenkezőleg, az önzőség és a potyautasságra való hajlam.)

A legutóbb 15 különböző társadalomban végrehajtott kísérletek eredményei azonban meghökkentették a kutatókat. Várakozásaikkal ellentétben az ultimátum játékban az igazságosságot tükröző „fele-fele” felosztást nem az egyenlősítőnek gondolt gyűjtögetők, hanem a mohóként és önzőként jellemzett piaci társadalmak polgárai választották. A közös javak és a fogolydilemma játékban is – nem várt módon – a piaci társadalmak bizonyultak bizalmat megelőlegezőnek és együttműködőbbnek.

A kísérletek részleteit elemezve a kutatók arra ébredtek rá, hogy a piac előtti társadalmakban a közösség eltérően ítéli meg a „saját” és az „idegen” csoportból származó embereket. A „saját” csoport tagjait illetően az egyenlőség, igazságosság, szolidaritás, és a feltétel nélküli önfeláldozás értékeit tartották kívánatosnak, sőt hajlandók voltak ezeket az értékeket – még saját költségén is – kikényszeríteni. Ezzel szemben az idegen csoport tagjaival szemben sem a bizalom, sem az igazságosság, sem az együttműködés értékeit nem tekintették követendőnek. A kísérletekből egyértelműen kiderült az is, hogy a – sokat átkozott – piac és a pénz az embereket az idegenek iránti bizalomra, és a velük való együttműködésre készteti. A piaci társadalmakban felcseperedett emberek az ultimátum játékban fele-fele arányban osztanak, a közös javak játékában befektetnek a közösségbe, és még saját költségen is megbüntetik azt, aki – potyautasként – élősködni próbál a közösségen.

A kísérletek eredményeit úgy értelmezik a kutatók, hogy a történelmi fejlődés során az állandóan változó társadalmi környezet részben eltérő és egymásra rétegződő proszociális értékeket alakított ki. A régmúlt egyenlővé, igazságossá és szolidárissá, vagyis szocialistává formál. A múlt a tekintély követésére, a csoport iránti feltétel nélküli lojalitásra késztet, vagyis konzervatívvá alakít. A közelmúlt mindenki iránti bizalomra, az idegenekkel való együttműködésre és a piac (személytelen) teljesítményminősítő szerepének elfogadására, vagyis liberálissá „programoz”. Egyszerre és egyidejűleg vagyunk tehát – meglehet különböző mértékben – szocialisták, konzervatívok és liberálisok. Miért akkor – teheti föl bárki a logikus kérdést – napjaink kibékíthetetlennek tűnő és egyre élesedő vitája az értékek előbbrevalóságáról?

A 20. század utolsó évtizedeiben kibontakozó globalizáció a proszociális értékek javuló trendjét – részben – megtörte. A polgári társadalmak létrejöttével – ellentétben a közkeletű feltételezésekkel – a társadalmak „szocialitásának” állapota legalább másfél évszázadon keresztül folyamatosan egyre jobb lett. A bizalom és az együttműködési készség kiterjesztődött az idegenekre, és részben ennek hatására a mindennapi élet kriminalitása látványosan lecsökkent. A gyengülő egyéni szolidaritást a jóléti társadalom intézményei (a nyugdíj-, az egészségügyi és a szociális támogatási rendszer) pótolták ki. Az elmúlt évtizedekben azonban, részben az intézményi szolidaritás melléktüneteként kialakuló „függőségi” hatás (az emberek növekvő hányadának viselkedésébe épül be a közösségi támogatás elvárása), részben a társadalmak fokozódó heterogenitása miatt (ugrásszerűen megnőtt az átlagembert körülvevő ismeretlenek, az idegen szokások, a zavaró viselkedések száma-mértéke) egyre több ember vonja vissza bizalmát, együttműködési készségét. A társadalmak proszociális állapota az elmúlt évtizedben – a több évszázados javulás után – romlani kezdett. Nő az adócsalások mértéke, a bűnözés aránya, az elmagányosodás, csökken viszont a szabálykövetési hajlandóság, a választói aktivitás, a közösségbe vetett bizalom.

Erre a helyzetre az ember – mint mindig – az örökölt evolúciós „program” alapján válaszol. A múlt évezredei folyamatosan a „mieink” előnyben részesítésére és a „mások” háttérbe szorítására programoztak. A fokozatosan rögzülő, ún. etnocentrikus – a saját közösség iránti feltétlen lojalitást és az idegenek ellenségként való kezelését előíró – viselkedés több ezer éven keresztül emelte a közösség „versenyképességét”. Az etnocentrizmust az elmúlt évszázadban a piaci verseny logikája részben felülírta. Ennek azonban kettős következménye lett. Egyrészt a nemzetközi kereskedelembe bekapcsolódó országok és vállalkozások történelemben példa nélküli gazdagodása, másrészt a történelemben hasonlóan példa nélküli kulturális keveredés. Ám a gazdagodás egyben az egyenlőtlenség növekedését, a multikulturalitás pedig a korábbi megszokott közösségi identitás megrendülését eredményezte.

A globalizáció előidézte zűrzavarban emiatt az emberek növekvő része vált egyre fogékonyabbá a tudatalattiban rejtőzködő „Mi vagy Ők” reflexekre. A politikusok egy része felismerte: könnyebben megszerezheti és megtarthatja a hatalmát a „saját” szimbólumok állandó emlegetésével és a „másokkal” való szembenállás felidézésével. Az evolúciós program szerint ilyenkor a követők – akik, mint láttuk, teljesen természetes módon egyszerre többféle értéket követnek – nem gondolkodnak, hanem „bekattannak”, és gondolkodás nélkül követik a vezért. Ebben a helyzetben az igazi különbség nem a baloldal és a jobboldal között feszül. Választani a küldetéstudatos­ demagógia (a populokrácia) és a kompromisszumkész racionalitás (a demokrácia) között lehet. Közelebb áll egymáshoz a világot ugyan eltérően szemlélő, ám a helyzetet tények alapján megközelítő és együttműködni kész konzervatív, liberális vagy szocia­lista, mint egyazon értékbeli táboron belül a helyzetet racionálisan értékelő politikus és a következményekkel nem számoló demagóg.

Vissza a Népszava többi cikkéhez