Szegény gazdagok
Népszabadság - 2007. december 26.

Ha Kovács János mérnök egy időgépen felkeresné, éppen hont foglaló ősét, az - a jövőből érkezett rokon társadalmi helyzetét tesztelendő - nyilván rákérdezne: hány lova van. A Kárpát utcai lakótelepen élő kései utód meglepett válaszára - egyetlen egy sincs - bizonyosan elszontyolodna. A rokon - az ő értékrendje szerint - nem vitte semmire. Amikor pedig megtudná, még egy kecskéje nincs, szomorúan venné tudomásul: majdani leszármazottja nyomorúságos sorban tengeti életét. A jövőutazó hiába hivatkozna 18 ezer dollárnyi éves jövedelmére, és az életét körülvevő dolgok sokaságára, helyzetével többnyire maga is elégedetlen. A távoli ős százegynéhány dollárban kifejezhető, mai szemmel elképzelhetetlen szegénysége mögött pedig lehet, hogy a "minden, ami kell, megvan" elégedettsége húzódik meg.

"Míg nyomorra milliók születnek - írta másfél évszázada Vörösmarty -, néhány ezernek jutna üdv a földön, ha isten ésszel, angyal érzelemmel használni tudnák éltök napjait". Napjainkra a globális "fogyasztási piramis" csúcsán 500 millió ember birtokolja a jólét, sokáig csupán a leggazdagabbak számára elérhető javait. A "piramis" talpazatát alkotó legszegényebbek száma az elmúlt évszázadban négymilliárd főre nőtt, míg a csúcs és a talpazat közzé beékelődő törzsben - ahova mi, magyarok is tartozunk - a felzárkózó, de szűkösséggel küszködő országok csoportjában kétmilliárd ember keresi a boldogság kék madarát. Ám a napvilágot látott - 178 nemzet rangsorát felrajzoló - globális "boldogságindex" (happy planet index) meghökkentő eredményeket hozott. A világ leggazdagabbjai - köztük Németország a 81., Japán a 95. és Anglia a 108. helyezésével - csupán a középmezőnyben tudtak megkapaszkodni. A boldogságverseny "befutója" - a Föld legboldogabb országa - a maga 2900 dollár/fő nemzeti jövedelmével a legszegényebbek között található csendes-óceáni szigetecske, Vanuatu volt, és őt néhány közép- és dél-amerikai állam követte az élbolyban. Mi, kelet-európaiak viszont - Magyarország a 121., Csehország a 128., és Szlovákia a 132. helyezésével - a "futottak még" mezőnyében foglalunk helyet.

Az eredményeket óvatosan kell értékelni, a felmérések ugyanis egybemossák, hogy a "fogyasztási piramis" különböző szintjein egészen mást értenek boldogságon. Az alul lévőt már az elégedetté teszi, ha este van hova lehajtania a fejét, és bízhat abban, másnap is lesz mit ennie. A csúcson viszont elvárják, hogy a korábban csak a szűk elit által birtokolt luxusjavak gyorsan hozzáférhetők legyenek a társadalom többsége számára. A gépkocsi 40, a telefon 30, a színes tévé 20, a számítógép 10, a mobiltelefon 5 év alatt vált hétköznapi fogyasztási cikké. Nem véletlen hát, hogy a "gazdagok klubjában" a fogyasztással párhuzamosan évtizedeken keresztül folyamatosan emelkedett a magát boldognak tekintő emberek aránya. Ám meglepő módon 20 ezer dollár/fő nemzeti jövedelem táján a pénzzel megszerezhető gazdagság boldogságnövelő hatása hirtelen lecsökken. A jólét kevésbé a jövedelemtől, inkább az okosan megválasztott életmodelltől függ. A többség azonban elégedettségét már nem is a fogyasztás mennyiségétől, hanem a fogyasztásversenyben elért helyezésétől teszi függővé. Ez derül ki egy felmérés kérdésére - "Mit választanának, az 50 ezer dollár éves jövedelmet, miközben a többieknek átlag 25 ezer dollárjuk van, vagy a 100 ezer dolláros jövedelmet, miközben a többiek átlagban 250 ezer dollárt keresnek?" - adott válaszokból. A túlnyomó többsége az első változat mellett voksolt. De ezt tükrözi az amerikai mondás: "Az a gazdag ember, aki száz dollárral többet keres, mint felesége húgának a férje". A következmény: a gazdagodás ellenére feltartóztathatatlanul terjed a depreszszió. Paradox módon azonban a feltörekvők klubját alkotó társadalmak vannak a legnehezebb helyzetben. Az itt élő kétmilliárd ember felfelé tekint, és irigykedik. Életfeltételeik folyamatosan javulnak ugyan, helyzetüket mégis kilátástalannak érzik. A nyomorból kiléptek, de a szűkösség további enyhülését csupán a fogyasztás növelésétől remélik. Bekapcsolódva a globális gazdaságba, reményt kaptak ugyan a vágyott "boldogságjavak" megszerzésére, ám eközben a növekvő társadalmi különbség rendre "lenullázza" elégedettségüket. Mindenki a nálánál gazdagabb nemzetekkel, térségekkel, szakmákkal és személyekkel veti össze a magáét. Ezért érzi a saját életét a gazdagabbak szemüvegén keresztül szemlélő Kelet-Európa egyre becsapottabbnak magát. A rendszerváltás nem vágyainak beteljesülését, hanem az elviselhetőnek érzett kényszerű egyenlőségtől, a teljesítménytől függő egyenlőtlenségbe való átmenetet hozta.

A globális "boldogságverseny" eredménye azonban azt látszik igazolni, hogy szinte mindenki becsapva érzi magát. A gazdasági fejlődéssel párhuzamosan ugyanis nem csupán a pénzzel (GDP-vel) mért gazdagság nőtt, hanem a választható dolgok (opciók) számossága. A boldogságjavak választékának bővülése sokáig "felülírta" az ideológia jelszavait. Amikor Roosevelt elnököt - az anekdota szerint - megkérdezték, milyen könyvet adna a szovjet polgárok kezébe, amely a napnál világosabbá tenné számukra a kapitalizmus felsőbbrendűségét, meghökkentő válasza ez volt: a Sears áruház katalógusát. Ma már nálunk is bármelyik hazai bevásárlóközpontban több mint egymillió termék közül választhatunk. A közgazdászok által készletegységnek (angolul: stock keeping unit - SKU-nak) nevezett "önálló" termékek köre uráli ősünk gazdaságában legfeljebb ezer dologra terjedt ki. A múlt évi karácsonyi bevásárlásnál az átlag magyar legalább egymilliárd termék közül válogathatott. A korai előd, és a kései utód gazdagsága között nem a néhány százszoros jövedelembeli, hanem a megszerezhető választékbeli százezerszeres a különbség! A múlt nosztalgiája részben abból fakad, hogy bár GDP-vel mérve jóval szegényebbek voltunk ugyan, de a megszerezhető javak választéka még szűkebb volt. A Kádár-éra időszakában legfeljebb egy-két kenyér-, kocsi-, tévé- és lakásfajta, néhány sör-, gyógyszer- és télikabátféleség, kevés számú íz, esti program és nyaralási lehetőség közül választhattunk. Sőt, ehhez is sorban állással, a pénzünkért, nekünk szívességet téve juthattunk hozzá (vagy még úgy se). Esterházy Péter régebben sokat idézett sorai - "Kelet-Európaiak vagyunk: WC-papírunk kemény, idegrendszerünk zilált" - a nosztalgia ködébe vesztek.

A választékrobbanás azonban különös - nem szándékolt - következményekre vezetett. Nőtt a vásárlásra kényszerűen fordítandó idő. Amit megnyertünk azzal, hogy hatalmas bevásárlóközpontokban vásárolhatunk, annak többszörösét veszítjük, amikor az áttekinthetetlenségig szélesedett választékban keressük a nekünk éppen megfelelőt. Így a gazdag választék, ahelyett, hogy - mint korábban - elégedettségünket növelte volna, a valóságban frusztrálttá tesz. A fogyasztó különös személyiségváltozáson ment keresztül: a pszichológusok által kognitív diszszonanciának nevezett jelenség - döntéseinket követően meggyőzzük magunkat arról, hogy helyesen választottunk - az ellenkezőjére fordul. Hiába töltünk sok időt a vásárlással, hiába gyűjtöttünk össze minden lehetséges információt, még haza sem értünk, már azt gondoljuk - rosszul döntöttünk, nem ezt kellett volna megvenni. Elégedetlenségünket azután újabb vásárlással igyekszünk enyhíteni. "Régen, ha az emberek boldogtalanok voltak - mondja Arthur Miller Alku című darabjának főhőse - templomba mentek vagy forradalmat csináltak. Ma vásárolnak." Ezért terjed feltartóztathatatlanul a "boltkór". Az emberek egyre növekvő százaléka jellemzi magát kényszeres vásárlóként: olyan terméket vesz meg, amire nincs is szüksége. Ennek szomorú következménye, hogy az ellenállhatatlan csábítások hatására mind többen messze túllépik a lehetőségeiket. Az egyéni csődök száma megállíthatatlanul nő. Közben pedig, a megvásárolt dolgok - élelmiszer, ruha, lakberendezési tárgy, ajándék - legalább felét soha nem hordjuk, nem fogyasztjuk el, hanem használat nélkül kidobjuk. A végeredmény: a szinte áttekinthetetlen választék elbizonytalanít, a korlátlan fogyasztás lehetősége kielégületlenséget kelt, a végletekig felsrófolt elvárások teljesíthetetlensége pedig depressziót szül.

"Berendezni egy üres szobát bútorokkal, egy dolog. Folytatni azt, és telezsúfolni, míg le nem szakad a padló, egészen más dolog. Ha képtelenek leszünk (mindenki számára) elegendő terméket előállítani, csak az emberiség régi és fájdalmas szerencsétlensége folytatódik. Ám ha szem elől tévesztjük azt, amit már megoldottunk, és nem vagyunk képesek továbblépni a következő feladathoz, az éppen ilyen tragikus volna". Ezekkel a mondatokkal fejeződik be Kenneth Galbraith fél évszázaddal ezelőtt íródott, A bőség társadalma című könyve. A 98 éves korában, elhunyt neves közgazdász gondolatait akkor pusztán a kapitalizmust kritikával szemlélő tudós túlzó ítéletének minősítették. A XXI. században azonban Galbraith mondanivalója már nemcsak a gazdagok, hanem a feltörekvők klubjának kétmilliárdnyi egyéne számára is megszívlelendők: a valódi öröm, a fogyasztáson túl, a kultúra szférájában található.

Napjaink magyar átlagpolgárának elégedettsége - függetlenül attól, felismeri-e ezt, vagy sem - nem azon múlik, képes-e megvásárolni mindazt, amit a hirdetések felkínálnak számára. Inkább függ boldogsága attól, megérti-e T. H. White Üdv néked Arthur nagy király című, lebilincselően szép regényének üzenetét. A könyv főhőse a nagy Kerek Asztal mellé ültette a leghíresebb lovagokat, hogy az emberiség szolgálatába állítsa bátorságukat. A kerek asztal az emberek és nemzetek egyenlőségét jelképezte: mellette eltűnt rang, és eltűntek a születésből fakadó előjogok. Ám a kezdeti sikerek után az együttműködés szálai szétomlottak, a barátok egymás ellen fordultak. Minden jó szándék az ellenkezőjébe váltott, a magasztos eszme besározódott. A sok küzdelemmel, és az óriási, de többnyire haszontalan áldozattal felépített terv elbukott, szétzüllött. Élete végén Arthurnak azzal kellett szembesülnie: álmai semmivé foszlottak. Csak a remény maradt számára: "Eljön a nap - szól a könyv utolsó bekezdése -, mert el kell jönnie, amikor visszatér Gramaryba egy új kerek asztallal, amelynek nincsenek sarkai, mint ahogyan a földgolyónak sincsen, s az asztal mellé lakomázni leülő nemzeteket nem választják el egymástól határok. S hogy ezt megtehessék, arra a kultúra ad reményt. Csak rá kell venni az embereket, hogy olvassanak és írjanak, ne csak egyenek és szeretkezzenek."