Elkezdődött-e már a 21. század?
Népszava - 2011. március 26.


Elkezdődött-e már a 21. század - tette fel a különös kérdést a Financial Times. Nemleges válasza - a naptárra pillantva - meghökkentő, bár a történelem logikája valóban nem mindig igazodik a dátumokhoz. A kérdésre - mikor kezdődött a 16. század? - egyaránt olvashatunk érveket az 1492-es Amerika felfedezése, vagy éppen az 1517-es, Luther fellépésére utaló dátumok mellett.

A 17. századot vannak, akik 1598-tól - a csaknem negyvenéves polgárháborúnak véget vető nantesi-i ediktumtól - míg mások 1618-tól, a harmincéves háborút kirobbantó prágai defenesztrációtól számítanák.

A 18. század kezdetét néha az 1688-as "dicsőséges forradalomtól", máskor az 1713-as utrechti békétől datálják. A 19. század sokak szerint 1792-ben, a francia forradalommal, míg mások szerint 1815-ben, a napóleoni háborúk korszakát lezáró bécsi kongresszussal kezdődött. Végül a 20. századot néha 1895-től, a 3. Kondratyev ciklus felemelkedésétől, míg a legtöbben 1914-től, az I. világháború kitörésétől számítják. Ami pedig a 21. századot illeti: sokak szerint ez már csaknem két évtizede - a berlini fal leomlása óta - tart. A mikor kezdődött kérdésre a választ az elmúlt években kibontakozó négy alapvető történelmi változás - a "wikinomia" felemelkedése, a globális szervezetek kormányzásának megroppanása, a környezeti hatások túlkerülése a billenési ponton, illetve a kulturális sokféleség ellentmondásainak kiéleződése - azonosítása adja meg.

A wikinómia kifejezést D. Tapscott és A. Williams alkották meg 2006-ban megjelent könyvükben. A múltban - érveltek - a gazdálkodás a tulajdon szempontjából elkülönülő szervezetekben, anyagi érdekek vezérelte módon, a hatalmi hierarchia keretei között zajlott. A jövőt az alapvetően egyenrangú, egymás között erőforrásaikat szabadon megosztó, nem kizárólag anyagi érdekek vezérelte felek közötti együttműködés jellemzi majd. A "wikinómia" mára szélesebb értelmet nyert: a közösségi élet, a tájékoztatás, az oktatás, az egészségügy, a szórakoztatás és a kormányzás internet alapú rendszereinek globális hálózatára utal. A folyamat - mint a történelemben annyiszor - technológiai forradalommal, a számítógép hálózatok, majd az Internet kialakulásával kezdődött. A változások azután gyorsan átterjedtek a gazdaságra, majd a társadalmi élet meghatározó területeire, alapvetően átformálva a fogyasztást és az életmódot.

2001. januárjában Jimmy Wales - a Wikipédia alapítója - a befulladni látszó programja keretében elkészült néhány ezer szócikket feltette egy wiki weboldalra, és meginvitálta a netezőket, írjanak és szerkesszenek vele együtt. Két éven belül négyszáz ezer szócikk született ötven különböző nyelven - ingyen munkával! A korszakhatárt azonban 2004. augusztus 19-e, a Google részvények a New York-i tőzsdén való adásvételének kezdete jelezte. A 85 dolláros kezdő ár az első nap végére 108 dollárra nőtt, majd az azt követő öt év során 424-szeresére emelkedett. A korábbi századok gazdaságát a csökkenő hozadékok törvénye - a kibocsátás újabb egységei egyre kisebb nyereséget hoznak - uralta. A hálózatokat ezzel szemben a Metcalfe törvény szabályozza: az érték a csatlakozók számával exponenciálisan nő. Ez a magyarázata, hogy a Google-nek öt év elegendő volt, hogy a világgazdaság vezető gazdasági hatalmává váljon. A Facebook három, míg a legújabb csodavállalat, a Grupon mindössze két év alatt emelkedett a gigászok közé.

A Google és társai - a Facebook, a Twitter, a Grupon - azonban nem tőkeértékük miatt jelentősek: az emberi kapcsolatok új típusú szerveződését teszik lehetővé. A föld egyetlen, valós idejű piaccá és médiatérré változott. A globális piactéren - a szó szoros értelmében - bárki megtalálhat bárkit, megvásárolhat és eladhat bármit. A globális agórán elmondható és megtudható bárkiről bármi, egyébként függetlenül attól, a hír igaz-e vagy sem. A globális szociális térben élj bárhol, találhatsz barátot vagy játszótársat a föld ellenétes pontján is. A Föld olyan lett, mint egy dob: bárhol ütjük meg, mindenütt megremeg. Ezzel az összefonódó hálózatok komplexitása korábban ismeretlen szintre emelkedett. Ezt a komplexitást azonban nemzetközi gazdaság kormányzására hivatott intézményrendszer nem képes szabályozni.

A probléma gyökere az, hogy a végső tulajdonosok - a választók, a részvényesek és a világpolgárok - nem törődnek a logika szabályaival és a történelem tényeivel, de nem kíváncsiak a gazdaság törvényeire sem. A szerencsés helyre született élményfogyasztók mintáját a fejlődő világ több milliárd polgára igyekszik követni, és bekerülni az élményfogyasztók klubjába. Mindenki vágyai jogosságát hajtogatja, azok realitásával nem törődik. Befektetőként és választópolgárként vakon bíznak a csodákat ígérő, karizmatikus gazdasági és politikai vezetőkben. A túlfejlett egójú vezérek pedig - a többnyire kérészéletűnek bizonyuló sikerek nyomán - magukról is elhiszik: tévedhetetlenek. A fékeket és ellensúlyokat kiiktatják, és a korábban szolidan viselkedő intézmény - a globális vállalat, a nemzetállam - ámokfutásba kezd.

A csalódott választó sopánkodik és átkozódik, de újra és újra politikai és gazdasági sarlatánokat tüntet ki bizalmával. Ám a 20. század végére a jóléti állam sikeres kiegyenlítő és ösztönző tevékenysége megroppant. A modern társadalmak átlagpolgára természetesnek tartja, hogy az állam - a másoktól elvont forrásokból - támogatja megszokott életmódját. Nem volt hajlandó igényeit a körülményekhez igazítani, pedig az újra elosztandó források szűkösebbé váltak. A korábban sikerrel kezelt problémák - az egészségügy, az oktatás, a lakóhelyi közösségek biztonsága - egyre kevésbé orvosolhatók az újraelosztás eszközével. Az alacsony várható élettartam, a növekvő bűnözés, a gyenge iskolai teljesítmény, a rendezetlen és szennyezett lakóhelyi környezet nem az állami (önkormányzati) kiadások szűkösségével, inkább az átlagpolgár életvitelével kapcsolatosak. Javulás tehát szinte kizárólag az egyéni életmód és életprogram alapvető újraalkotásától remélhető.

A helyzetet az teszi még bonyolultabbá, hogy az ökológiai környezet ún. billenési ponthoz érkezett. A billenési pont fogalmát M. Gladwell - 2000-ban megjelent - Tipping point című könyvében alkotta meg, a komplex rendszerek olyan visszafordíthatatlan átalakulási pontjára utalva, amelyen - látszólag előzmény nélkül - a rendszer minősége megváltozik. Ezt átlépve a rendszer hirtelen, a korábbiaktól alapvetően eltérő szabályoknak engedelmeskedik. A Science tudományos folyóirat 2000. decemberi számában több cikk összefoglalóan állapította meg: a föld ökológiai rendszere a billenési pont felé halad. 2006-ban pedig kiderült: a föld éghajlatát alakító kilenc jelenségcsoport - pl. a sarki jégtakaró, a Golf áramlat stb. - közül három már túl is lépte azt, és további kettő esetén elértünk a határra.

Időnként feléled a hit: a tudósok csak riogatnak, és a helyzet távolról sem veszélyes. A tudomány álláspontja azonban egyértelmű: az éghajlatváltozás már elkerülhetetlen, és az emberiség kénytelen szembesülni negatív következményeivel. Az illúziót, hogy a helyzet megoldódik magától, nem valós információk, csupán a vágyak táplálják. Az embereket azonban - úgy tűnik - csak a humanitárius katasztrófák döbbentik rá: nincs tovább.

A legutóbbi hetek hírei az élelmiszerárak növekedéséről és az éhséglázadásokról már utalnak a változások nagyságrendjére. Egyetlen példa: a kutatók kiszámították kedvenc háziállataink ökológiai lábnyomát, egy farkaskutyáé nagyobb, mint egy Toyota Land Cruiseré, egy macskáé túllépi egy Wolkswagen Golfét! Az előttünk álló évtizedek kérdése: kocsi vagy kutyi? A hat és fél milliárd embert, csaknem kétszáz államot és számtalan globális vállalatot és nemzetek feletti szervezetet magában foglaló rendszerben az érdekkonfliktusok egyre éleződnek. A fenntartható fejlődést biztosító szabályok bevezetését pedig tovább nehezíti a kulturális sokféleség növekedése.

A 21. század talán leggyakrabban emlegetett eseménye a 2001. szeptember 11-i New York-i terrortámadás. Egy évtizeddel korábban a berlini fal leomlását követő eufórikus hangulat szülte F. Fukuyama: A történelem vége című könyvét, amely egy alapvetően unalmas - pitiáner gazdasági alkudozással szegélyezett - jövőt rajzolt fel. A válaszként született S. Huntington A civilizációk összeütközése című könyve viszont az emberiség kulturális sokféleségéből fakadó ellentmondások éleződését vizionálta. A civilizációs ellenétek feloldásának nehézségét a New York-i terrortámadás tette mindenki számára nyilvánvalóvá. Ma már világosan látható, hogy a 21. századot a kultúrák, vallások és civilizációk illeszkedési zavarai jellemzik majd. Ám ez a küzdelem nem egyszerűen civilizációk, még csak nem is államok között, hanem társadalmakon belül zajlik.

A föld minden polgára a kultúraváltás kényszerével - a fegyelmezett munka és a folyamatos tanulás követelményével, a piac és a verseny szabályainak, a magántulajdon (és a külföldi tulajdon) sérthetetlenségének elfogadásával - kénytelen szembenézni. Ezek még a fejlett világban is nehezen feloldható ellentmondásokat váltanak ki. Ám ezeken túl éppen így elkerülhetetlen a férfi-női viszonyok egyenlővé alakítása, az egyéni szabadságjogok biztosítása, a szólásszabadság védelme, a kisebbségek jogainak elfogadása. Mindeközben a polgárt, éljen bárhol a világon, szokatlan hangok, ízek, divatok, viselkedési formák, szimbólumok, szabályok káosza veszi körül. Az otthonosság érzése megszűnt, és - bár lehet, jobban él - szinte a föld valamennyi, 6,5 milliárd lakója idegennek érzi magát saját szülőföldjén, saját közösségében és saját bőrében. Ez a táptalaja a feléledő idegengyűlöletnek, a nacionalizmus felerősödésének és a vallási fanatizmus térnyerésének. Felerősödött a közösségeket nyelvi, vallási, viselkedési és a szimbólumok szintjén homogenizálni törekvő politikai irányzatok harca. Ám ez az igyekezet egyre inkább szembekerül a szinte észrevétlenül beköszöntött atipikusság korszakával.

Az elmúlt század a termékek és a technológiák után szabványosította a kultúrát, az életmódot, sőt még a vágyakat is. A világgazdaságba bekapcsolódott országokban mindenki ugyanarra törekedett: megszerezni a boldogság-javakat, legfeljebb egy kicsivel korábban és kicsivel többet, mint a szomszéd. De erre esélyt kizárólag a piacra, magángazdaságra valamint az egyéni szabadságjogokra építő polgári demokrácia adott. Ennek hatékonyan működő intézményrendszere alapozta meg a robbanásszerű gazdagodást, és az egyéni szabadság korábban elképzelhetetlen kiteljesedését. A 21. században azonban a fejlett világ polgárai felértek a Maslow-piramis tetejére, és az egyéni életprogramok ismét sokféle irányba ágazhatnak el.

Egy új, az egyéni életformáknak utat nyitó korszak tárul fel. Ám az egyén nemcsak arra kér jogot, hogy vágyai szerint alakíthassa a maga életformáját, hanem saját közösségét is szabadon akarja formálni. Ahogyan vállalkozást alapít, úgy akar összeállni a hasonló életprogramot követőkkel és létrehozni az elképzeléseihez leginkább illeszkedő közösséget. Mivel pedig adott országon belül, sőt országok között is szabadon mozoghatnak az emberek, akár saját városállamot is létrehozhatnak. A világ tehát nem a szigorú szabályokkal kikényszerített homogenitás, hanem a sokféle, egyedi életmódot választó egyének alkotta közösségek létrejöttének irányába halad.

A 21. század tehát elkezdődött, és alapvetően különbözni fog a megelőzőktől. Jelzője minden bizonnyal - a művészetből vett analógiával - a posztmodern lesz, amelyet a sokféle irányzat egyenjogúsága jellemez. A világ polgára sokféle közösségi forma között választhat. Csatlakozhat - ha a kiszemelt közössége befogadja - akár életében többször is egyikhez vagy másikhoz, de tudomásul kell vennie az adott közösség szabályait. A közösségeknek viszont azt kell tudomásul venni: a glóbusz véges, és a közösből nem birtokolhat többet, mint ami neki jár. Mindenkinek - egyénnek és közösségnek, államnak és országnak - bele kell illeszkedni az emberiség globális hálózatába.

Vissza a Népszava többi cikkéhez