A Nyugat jövője
Népszabadság - 2012. augusztus 31.


„Napjainkban, sokkal inkább, mint bármikor korábban – írta Woody Allen – érezzük, hogy az emberiség keresztúthoz érkezett. Az egyik út a végső elkeseredésbe és az abszolút reménytelenségbe vezet. A másik a tökéletes pusztuláshoz. Csak imádkozni tudunk, elegendő bölcsességünk lesz ahhoz, hogy jól választhassunk a kettő között.” E meghökkentő sorok szemléltetik a „hanyatlásvíziók” újraéledő divatját is.

Cikkek özöne, könyvek tucatjai, politikusok kutatják: van-e még egyáltalán jövője a Nyugatnak? S a kételkedőkhöz csatlakozott nemrég miniszterelnökünk is: politikai alapvetésként fogalmazta meg a Nyugat hanyatlását.

Azt, hogy a Nyugat jövőjéről elmélkedni nagyon is fontos, egy metaforával szeretném megvilágítani. Gondoljuk el, ha egy időgép visszavinne minket a múltba, a történelmi tapasztalatok birtokában mennyi tanácsot tudnánk adni nemzetünk nagyjainak. Talán István király döntése, amivel a magyarság sorsát a Nyugathoz kötötte, az egyetlen, amely megkérdőjelezhetetlen. Szinte mindenki másnak –Mátyásnak, Rákóczinak, Kossuthnak vagy éppen Kádár Jánosnak – a mából visszatekintve egész sor tedd, ne tedd típusú tanácsot adhatnánk. Ennek kapcsán ma az a kérdés: vajon Orbán Viktornak van-e igaza, aki azt mondja, sorsunkat a felemelkedő Kelethez kell kötni, vagy azoknak, akik a Nyugatot nem süllyedő, csupán a viharos tengeren hánykolódó óceánjárónak tekintik, ahol a kitartás, az összefogás és a találékonyság a legfontosabb.

Mindaz, amitma Nyugatként ismerünk, a Római Birodalom – a mediterrán civilizáció – bukását követő válság zűrzavarából emelkedett ki. Több évszázados útkeresést követően az európai kontinens fokozatosan megszilárduló társadalmait – minden különbözőségük ellenére – a társadalmi rend, a gazdasági modell és a vallási rítusok azonossága jellemezte. Ezek a jellegzetességek azonban – ekkor még – nem emelték a vele egy időben létező civilizációk fölé. A muzulmán társadalmak hosszú évszázadokon keresztül voltak egyedüli továbbörökítői a klasszikus görög kor szellemi alkotásainak. Kína gazdasági és műszaki teljesítménye pedig még a XVII. századig összemérhető Európáéval. Ám csírájukban már korán megjelentek a Nyugat későbbi kiemelkedését megalapozó, csak civilizációnkra jellemző jellegzetességek: a hatalommegosztást elfogadó uralkodók, a törvények hatalmára épülő jogrend, a vállalkozás és a gondolkozás szabadsága. Ezek egymáshoz kapcsolódása vezet el az ipari és a polgári forradalmakhoz, amelyek eredményeként a Nyugat fokozatosan elhúzott a civilizációk mezőnyétől.

Az amerikai forradalom következményeként a nyugatos intézmények túlnőttek az európai kontinens határain, és ettől kezdve a Nyugat már nem földrajzi térséget jelölt. A Nyugat jellegzetes intézmények rendszere: magántulajdonon alapuló piacgazdaság, a parlamentáris demokrácia, a törvények hatalma, a véleményszabadság, az átlátható és korrupciótól (szándék szerint) mentes állam. A többi civilizáció bázisán másféle intézmények formálódtak ki. S bár az elmúlt időkben többen vizionálták a Nyugat hanyatlását, a XX. század – a két világháború ellenére – nemhogy bukást, hanem történelmileg példátlan fellendülést hozott. Az egymást követő nemzedékek mindegyikének életkörülményei és életminősége többet javult, mint korábban évszázadok alatt. A fogyasztás robbanásszerűen bővült, az egyéni szabadság elképzelhetetlen mértékben szélesedett, a társadalmi demokrácia általánossá vált, az egyének előtt álló lehetőségek tágra nyíltak. A társadalmak gazdagságát jelző GDP a fejlett Nyugaton a tízszeresére, de még a közepesen fejletteknél –mint Magyarország – is a hétszeresére nőtt.

A fejlődés csúcspontja – mából visszatekintve – az 1990-es évekre tehető, amikor a kapitalizmus fő vetélytársa, a kommunizmus megbukott. A piacgazdaság, a magántulajdon, a liberális demokrácia győzedelmeskedett, és a globális gazdaság is szárnyalt. Ám a XXI. században beköszöntő gazdasági, környezeti és életmódbeli válságok ismét napirendre „tűzték” a kérdést: mi tette a Nyugatot oly sikeressé, és vajon meddig tart a siker? Az elmúlt években egész sor ezzel a kérdéssel foglalkozó jelentős –részben magyarul is olvasható – mű is született. A társadalomkutatók többsége közös konklúzióra jutott: Nyugat sikere túlmutat a történelmi vagy természeti véletleneken, és alapvetően intézményeken nyugszik. Ezek segítségével a Nyugat képes folytonosan adaptálódni.

Az intézményként értelmezett Nyugatot – a reneszánsz korától – egymás intézményeit megújító úttörő nemzetek sora alkotta: spanyolok, olaszok, hollandok, angolok, franciák, amerikaiak. Az ő eredményeiket fejlesztették tovább és illesztették saját körülményeikhez a németek és a skandinávok. Melléjük sorakoztak fel a XX. században előbb a kanadaiak, ausztrálok, új-zélandiak, majd a nyugati intézményeit részben vagy egészében átvevő ázsiai nemzetek (japánok, dél-koreaiak, malajziaiak). Ahogyan azután az intézmények – a körülmények hatására – fokozatosan korszerűsödtek, és az egyes nemzetek a maguk képére formálták azokat, szinte észrevétlenül, az egész rendszer mind hasonlóbbá vált. A XX. század végén pedig beköszöntött az – Anna Karenina első mondatára utaló – Tolsztoj-szindróma kora: „Minden boldog nemzet egyforma, minden boldogtalan a maga módján az.” Ha ma saját házunk táján körbepillantunk, meghökkentő élességgel tűnnek szemünkbe az intézményes boldogtalanság tünetei, amelyeket éppen a rendszerváltást követően átvett szabályok belső normává alakításának hiánya,majd az intézmények az elmúlt két évben történő végzetes leromlása idézett elő.

Kína, India és mások felemelkedése nem a Nyugat hanyatlásának, ellenkezőleg, a nyugati intézmények keleti hatalomátvételének a jele. Kelet lénye gében a nyugati intézmények egy részének alkalmazásával dinamizálta magát. Csak az elkényelmesedett élboly szemében kellemetlen, hogy az élen folyamatos a „helycsere”, és szokatlan, hogy a társadalmak hosszabb történelmi szakaszon keresztül „működhetnek” eltérő fejlődési fokon levő intézményekkel. Van, amikor a piac és a magánvállalkozások szaladtak előre a demokráciához és az egyén autonómiájához képest, de előfordult ennek az ellenkezője is. Hosszabb történelmi távon azonban – éppen a történelmi kihívások hatására – a magángazdaság, a kormányzás, a demokrácia és a polgári jogok egymáshoz hangolódnak. Az összeilleszkedés mindig politikai vitákkal kísért tanulási folyamat, soha nem egy tudatos terv megvalósítása. A végkifejlet pedig a politika, a gazdaság, a jogrend, a kormányzás és a kultúra intézményrendszerének egymáshoz illeszkedése, mint történt ez Európában, majd Európa „nyúlványaiban” (USA, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Japán).

A Nyugat hanyatlása – az elmondottak alapján – két dolgot jelenthet: a kiformált intézményrendszer nem képes választ adni az új kihívásokra, és/vagy a meglevő intézményrendszer szétesik a korábbi korszakokra jellemző alacsonyabb szintre. A történelemben az ilyen – súlyos következményekkel járó – „lebomlás” inkább szabály, mint kivétel. A birodalmak összeomlása a kialakult intézményrendszer működőképességének csökkenésével kezdődött, majd megroppanásával folytatódott, végül a korábbi, gyengébb integráló kapacitással rendelkező intézményrendszerig estek szét. Emiatt az addig kialakult kereskedelmi kapcsolatok megszűntek, a területi egységek „szétcsatolódtak”, az infrastruktúra szétesett, a felhalmozódott anyagi és szellemi gazdagság lepusztult, és a népességszám jelentősen visszaesett. Ennek veszélye ma sem tagadható.

Az előttünk álló évtizedekben ugyanis a globalizáció egy sor nehezen megoldható feladat elé állítja a Nyugat intézményeit. A kérdés, hogy a politika és a gazdaság szereplői átlátják-e a „dolgok” állását, képesek-e magas gazdasági teljesítményre, hajlandók-e alkalmazkodni, és a helyzetet racionálisan értékelve, demokratikusan meghozni a döntéseiket. Ám a termékek, a tőke, a kultúra és az emberek kevéssé ellenőrizhető mozgásának következtében a lokális közösségek homogenitása megszűnt, a rendszerek komplexitása megnőtt, és a folyamatok előreláthatósága romlott. Ennek következtében a Nyugat számára nélkülözhetetlen bizalom, szabálykövetés és tolerancia csökkent. Polgárai egyre kevésbé hajlandók racionálisan megközelíteni világuk változását, és mind kevésbé képesek előretekintő döntéseket hozni. Mindez együtt, az egyébként összehangolódottan működő rendszer növekvő működési zavaraira vezet.

A globalizáció másik – még félelmetesebbnek tűnő – következménye a gyorsan növekvő régiók szinte megállíthatatlan előretörése. Az élbolyban végbemenő „helycserék” a történelem törvényszerűségei. A valóságos kihívást ma is az jelenti, hogy a fejlett országok képesek legyenek „feldolgozni” ezt a – hanyatlásként érzékelhető – folyamatot. Mindaz, amit közkeletűen a „Nyugat hanyatlásának” neveznek, az egy új – közösség- és kultúraközpontú – életmodell kialakításának problémájára utal. Nyugat jövője – a fenti értelemben – azon múlik, hogy miközben társadalmai megőrzik az őket sikeressé tevő intézményeket, polgárai hajlandók-e elfogadni, hogy más nemzetek veszik át a fejlődést meghatározó szerepét, és képesek-e kialakítani az elért magas, de tovább nem növelhető fogyasztási szinten is jó életminőséget jelentő életmodellt.

Orbán Viktor azonban – látván a történelmi „főúton” lelassulva araszoló sort – úgy döntött: kihajt az első kijáraton, egy üresnek tűnő útra. A két út egy ideig egymás mellett látszott haladni, s mivel – gondolta – ezen csak mi vagyunk, gyorsabban juthatunk előre. Mára azonban világossá vált: nemcsak hogy egyre távolodunk a történelmi „főútvonaltól”, de a hozzá nem értés és a rossz vezetési stílus miatt lefulladt a motor. Egyre többünk „belső” HPS-e (Historical Positioning System – történelmi pozicionáló rendszere) mind idegesítőbben ismételgeti: újratervezés, újratervezés!

Vissza a Népszabadság többi cikkéhez