A gének vagy nem a gének?
Népszabadság - 2012. november 5.

Ezt írja Jeszenszky Géza oslói nagykövetünk a Corvinuson magyar és külföldi hallgatók oktatására használt, nemrégiben vihart kavart tankönyvében: Az oka, hogy olyan sok roma szellemileg leépült, az, hogy a roma kultúrában megengedett, hogy testvérek vagy unokatestvérek házasodjanak, vagy akár anélkül szexuális életet éljenek egymással. Írhatta volna, hogy egy konkrét egyén viselkedését sokféle – genetikai és szociális – tényező együtt határozza meg, és ezek bonyolult kölcsönhatását még nem tárta fel teljesen a tudomány, s ez tág teret nyit az értelmezéseknek. De nem ezt írta. Amit írt, az a genetikára, a testvérházasságból fakadó hátrányos következményekre utal. Ennyiben – igaz, hogy csak ennyiben! –, alapvetően nem különbözik Tyirityán Zsoltnak, a Betyársereg vezetőjének értékelésétől, aki Devecserben a romákat „genetikailag kódolt hulladékoknak” nevezte.


A gének és a kultúra bonyolult kölcsönhatását a gépkocsi metaforájával igyekszem megvilágítani. Egy gépkocsi lehetséges használati idejét – ezt mindenki tudja – számottevően befolyásolja típusa: egy Mercedes elvileg tovább „tart”, mint mondjuk egy Dacia. Az élettartamot alapvetőn a gyártási folyamat határozza meg. „Ne vásárolj hétfőn gyártott autót” – szokták mondani, arra célozva, akkor a munkások még a vasárnapi sörözést pihenik ki. Ezért kell óvakodni a nem előírt anyagokból és technológiával előállított – mondjuk nem a német gyárban, hanem egy távoli műhelyben összeszerelt – gépkocsitól. Súlyosan esik a latba azonban, hogy jó vagy rossz útviszonyok között használják-e a gépkocsit, a tulajdonos óvatosan vezeti vagy gyötri autóját, s az is, miként gondozza, illetve szakszerűen javítják-e. Az ember valószínű sorsát alakító hatások is ezzel a metaforával világíthatók meg.

Tulajdonságainkat jelentős mértékben meghatározza a genetikai örökségünk (ez az autó tervrajza). Ám a legújabb tudományos eredmények éppen azt bizonyítják, hogy az emberi fajon belüli genetikai különbségek éppenséggel szokatlanul csekélyek az állatvilággal összevetve. A valódi változások a fogantatást követően kezdődnek, a méhen belüli állapotok hatásaként. Ez az úgynevezett „fetal programing” szakasza, amely a „gyártási folyamatnak” felel meg. A megszületést követő környezet (ez az útviszony), az egyén és a család életmódja (ez a vezetési stílus), végül a rendszeres orvosi felülvizsgálat és szakszerű gyógyítás (ez a szerviz), mind befolyásolják a megszületett gyerek sorsát. Ezért a cseperedő gyermek genetikai örökségként kapott tulajdonságait – logikai, szociális és érzelmi intelligenciáját – a magzati léte, a megszületést követő körülmények, majd az egyéni és a családi életmód alapvetően újrarendezi. Mikorra pedig elhagyja az óvodát, már szinte minden eldől: minél magasabb problémamegoldó és szociális képességgel rendelkezik, annál jobb eredményt ér el az iskolában, könnyebben talál munkát, magasabb lesz az életjövedelme, több az egészségben leélt éveinek száma, és ritkábban kerül összeütközésbe a törvényekkel.

Abból, hogy ezek a tényezők miként működnek közre egy adott egyén sorsának alakulásában, a tudomány nagyon sokat feltárt. Ma már nem az a probléma, hogy keveset tudunk, hanem – mint arra Jeszenszky Géza könyvének idézett sorai is utalnak – az, hogy amit sokan tudni vélnek, az nem úgy van. Most jelent meg a világ egyik legrangosabb tudományos folyóiratának egy tematikus száma éppen ebben a témakörben (Toward a new biology of social adversity, PNAS, 2012. október 16.). Ebben a kutatók egész sor minőségmeghatározó hatás összefüggéseit vizsgálták. Néhány fontos megállapításuk:

Egy populáción belül a genetikai különbségek egyrészt természetesek, másrészt inkább előnyösek, mint hátrányosak. Egy adott genetikai összetétel csak adott környezettel összefüggésben tekinthető előnyösnek vagy hátrányosnak, így nincs minden környezetben egyformán „sikeres” és attól eltérő genetikai összetétel. A megfogant és a méhben fejlődő, majd megszületett gyermek esetében alapvetően az anyát, majd az őt magát érő hatások formálják az adott társadalmi környezetben inkább előnyös vagy inkább hátrányos tulajdonságokkal rendelkező emberi lénnyé.

A gyermekek felcseperedésének korai korszaka azért fontos, mert szinte láthatatlan módon formálják őket – genetikailag is! – a körülmények, és mert ebben a korszakban különösen kiszolgáltatottak, valamint a szakasz hatásai a később egyre nehezebben – ha egyáltalán – módosíthatók. A mai roma közösségekben tetten érhető szinte minden olyan környezeti gond – a szegénység, az alultápláltság, marginalizálódás, a magas szintű stressz, a pozitív hatások hiánya, a betegségeket előidéző rossz higiéniai feltételek, az anya kiszolgáltatottsága, a rendszeres orvosi felügyelet és a későbbi szocializációt segítő közösség hiánya –, amely előidézi azokat a problémákat, amelyeket sokan –tévesen – genetikainak minősítenek. Nincsenek „alacsonynak” vagy „magas szintűnek” minősíthető genetikai örökséggel rendelkező társadalmi csoportok. Vannak viszont olyan szociális, gazdasági és politikai környezettípusok, amelyek hátrányos következményeket idéznek elő. Nincsenek eleve agresszív vagy „bűnözői” hajlamokat kiváltó génekkel „megvert” közösségek, de vannak olyan társadalmi környezettípusok, amelyek sokféle úton még egy „szelíd” gyermeket is agresszívvé formálnak. De ez fordítva is igaz, és ez ad reményt: még az „agresszívebb” géneket örökölt gyermek is alapvetően „szelíddé” alakítható, vagy található olyan hivatás, ahol öröklött génjei kifejezetten előnyösek lehetnek.

A genetikai okoskodás igazi veszélyt politikai következményei miatt okoz. A Science tudományos folyóirat nemrég közölt egy írást, amely azt vizsgálta, vajon milyen következményekre vezet, ha versengő csoportok az általuk negatívnak tartott viselkedést genetikai alapúnak vagy ellenkezőleg, tanultnak tekintik (E. Halperin és társai: Promoting the Middle East Peace Process by Changing Be liefs About Group Malleability, 2011.). A kutatók izraeli zsidók, ottani és a palesztin területeken élő arabok nézeteit elemezve azt találták, hogy ha valaki egy viselkedést genetikai alapúnak tekint, akkor ebből az adott tulajdonság szükségszerű manifesztálódására következtet. Úgy gondolja, hogy a negatív viselkedésen a „másik” még ha akarna, sem tudna változtatni. Amikor viszont a „szembenállók” tulajdonságait kulturális tényezőkre vezették vissza, azt módosíthatónak vélték. Ezért megértőbben viszonyultak a másik fél iránt, és hajlottak arra, hogy kompromisszummal rendezzék a konfliktusokat.