Élnek, mint a disznók?
Élet és Irodalom - 49 évf. 12 szám, PUBLICISZTIKA rovat

John Arden, a múlt század 50-es éveinek Angliájában játszódó darabjának – Élnek, mint a disznók - első jelentében, a felszámolt roncstelepről kiköltöztetett lumpen család éppen elfoglalja az önkormányzattól kapott új otthonát. A kulcsokat átadó tisztviselő, ellentmondásos érzésekkel vezeti körbe őket birodalmunkban. Vágyódva lép szobáról, szobára, - számára elérhetetlen egy ilyen szép lakás. S miközben láthatóan büszke arra, amit helyi közössége szegény tagjainak nyújtani kész, nem érti, hogy a korábban egy disznóólnak sem használható bódéban élő család, miért csak arra kíváncsi: „és ha nem tetszik a lakás, akkor mi van?” Amikor a 10 én körüli leányka a fürdőszobában nyitva hagyja a csapokat, és a víz kezdi elönteni az új lakást, kétségbeesetten rászól, ám a mama ráripakodik - semmi köze hozzá, ez a lakás nem a magáé. A jelenet előre vetíti a sokkoló véget: a helyiek és az új betelepülők viszonya nem egyszerűen megromlik – a lincselésig fajul.

Ez a veszély csupán elszigetelt egyéneket, legfeljebb kisebb csoportokat fenyegethet, - gondolhatnánk - egy egész kontinenst soha. Ám a racionálisan mérlegelő „személyek” tömegviselkedésének kísérleti tanulmányozása során nyert ismeretek óvatosságra intenek. A kutatók az „önző” érdekeiket követő döntést hozók – hol számítógépes programok virtuális személyiségei, hol valóságos pénzekkel, nyereség reményében játszó hús-vér emberek - viselkedésében különös mintát azonosítottak. Az események kiindulópontja az egymás számára ismeretlen és átláthatatlan szándékú személyek „mindenkinek, mindenki ellen folytatott” harcával jellemezhető kaotikus állapot volt. Ebben a helyzetben a siker zálogának a „csapd be, használd ki, és állj tovább” bizonyult. A játékot tovább folytatva azonban a kutatók meghökkenve tapasztalták, hogy a zavaros helyzet és a gyakori csalás ellenére, az együttműködés terjedni kezd. Lépésről, lépésre megszületik a bizalom, majd egyre szorosabbá válik a kölcsönösen előnyös kapcsolatok hálója. A játék résztvevői lassan ráébrednek: az előzékenység viszonzása egyéni érdekeiket szolgálja. Fokozatosan mindenki követni kezdi, az un. „tit-for-tat” – „szemet szemért, fogat fogért” – stratégiát: bizalommal és együttműködő-készséggel fordulni mindenki felé, amíg a partnereim is ezt követik.

A „tit-for-tat” első pillantásra kegyetlen viselkedési modellnek tűnik, hiszen soha nem hagyja válasz nélkül a sérelmet. Ám a valóságban mindenkinek saját igazi arcát mutatja: jóindulatot annak, aki együttműködő, megtorlást annak, aki becsap másokat. Egészében azonban az „amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten” maximája együttműködésre ösztönöz. Arra tanítja a játék szereplőit: kifizetődő mindenkiben megbízni, és a becsület útját járni. Még ismeretlennel találkozva is megelőlegezhető a bizalom, és követésre méltó az együttműködés szabálya, mindaddig, amíg a partner ezzel nem élt vissza. Férjként, tehát ne csald meg a párodat, vállalkozóként, tartsd be az ígéretedet, országként, fordulj tisztelettel szomszédjaid felé. „Kölcsönkenyér azonban visszajár” – akár ajándékról, akár sértésről, akár piti kis csalásról van szó. Ám a bosszúállás nem szolgálja jól az érdeket. Ha partnernek megjött az esze, és felhagyott a csalással, folytasd az együttműködést – mintha, mi sem történt volna. A kísérleti játék így, - nem mellékesen - a sokféle kultúrában, és különböző megfogalmazásokban ismert „aranyszabály” – azt tedd mással, amit szeretnéd, ha veled tennének - evolúcióját is mutatja.

Ha egyszer teret nyert a fenntartás nélküli bizalom légköre, - abban reménykedhetnénk - az mindörökre fennmarad. A kísérletek azonban a bizalom evolúciójának különös mintáját vetítették előre. A partnerek – a virtuális és az élő személyek egyaránt – rájönnek, hogy az élet gyakran produkál félreérthető helyzeteket. A jelek a partner hűtlenségére, az üzlettárs csalárdságára, a munkatárs megbízhatatlanságára, a szomszéd ország álnokságára utalnak. Holott – mint később gyakran kiderül - csak a véletlenek szerencsétlen összejátszásáról volt szó. Ilyenkor, - elkerülendő az eredeti tit-for-tat megtorlás-szerű hűtlenséget, csalást, visszacsapást kiváltó válaszát - érdemes „nagylelkűséget” tanúsítani. A játék résztvevői, saját tapasztalataikból okulva - az együttműködés fenntartása érdekében - kezdték megbocsátani a kezdetben kevésszámú, és véletlenszerű „botlást”. Amint azonban általánossá válik az elnéző nagylelkűség, mind csábítóbb a „potyautasi” lét. Nőni kezd azok száma, akik a közösségen élősködnek és kihasználják mások segítőkészségét. Terjed a megelőlegezett bizalom viszonzatlanul hagyásának szokása. Ennek mértékben pedig egyre nagyobb lesz a bizalom és a becsület „költsége”. Ilyenkor három lehetőség nyílik meg a becsületes „balekok” előtt: (1) továbbra is kitartani a feltétel nélküli bizalom mellett, (2) potyautassá válva átlépni a csalók táborába, (3) megszakítani az együttműködést mindenkivel. Ez utóbbi ugyan nem igazán hatékony, de még mindig jobb, mint akár baleknak lenni (akiknek el kell tartani a csalókat), akár a csalók táborába állni (akik egy idő múlva, sokan kénytelenek osztozkodni az egyre kevesebb balek pénzén).

Nemrég míg mindenki „ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” elnéző szabályát követte, most fokozatosan felerősödik a kettős értékrend. Kifelé még mindenki a becsületet hirdeti, de befelé a többség már arra bíztatja magát: „aki bírja, marja”. A „becsületért nem adnak kenyeret a boltban” élettapasztalata terjed el a közösségben. A „ne csalj” egykor áthághatatlan imperatívusza, a pillanatnyi érdekektől függően betartandó, esetleg nyugodtan áthágható szabállyá kezd válni. Egy ideig e változások észrevétlenek, ám egy billenési pontot elérve a közösség egyik pillanatról a másikra „szétesik”. Az egyedek – a számítógépes programok aktorai, és a konkrét emberek egyaránt – tömegesen a kényszerű magány alternatíváját választják. A valamikor összetartó, bizalom által vezérelt, és együttműködő társadalom magányos, és önző lények halmazává válik. Mindenki maga vet, és maga arat, és abban reménykedik: így legalább élvezheti saját munkájának nehezen megszerzett, és csekély, ám mások által megsarcolatlan gyümölcseit. Visszaáll tehát a hobbesi „mindenki harca, mindenki ellen” állapot. De még ez sem a vég! A játék folyik tovább. Egy idő múlva a magányos önzők újra kezdik felfedezni az együttműködésben rejlő lehetőséget. Előbb csak kísérletképpen és óvatosan, de lassan nekibátorodva, majd egyre lelkesebben, végül, ismét megszilárduló bizalommal fordulnak előbb szomszédjaikhoz, majd ismerőseihez. Azután a bizalom szálai fokozatosan túlnyúlnak az ismerősök körén, mígnem újra kialakul az elnéző bőkezűség stratégiája, és így folytatódik tovább a ciklus.

A világ országainak az egy főre jutó gazdagság tekintetében megnyilvánuló különbsége megdöbbentően nagy - csaknem százszoros. Az elmaradott kontinensek, a szerencsétlen sorsú régiók és a szegényebb országok, hajlamosak kizsákmányolóikat és természeti kincseik elrablóit okolni rossz helyzetükért. A legújabb kutatások a – születés múltba vesző természet-földrajzi körülményei mellett – inkább a megfelelő társadalmi „intézmények” szerepét emelik ki. Ezek közé tartoznak: a fejlett piaci viszonyok, a jól működő törvények, a társadalmi megállapodások tisztelete, a hatékony és nem korrupt kormányzás, a szerződések betartásának részrehajlás nélküli kikényszerítése, az egyéni érdeket érvényesülni hagyó gazdasági szabályozás, a verseny szabályainak tiszteletben tartása és mind a belföldi, mind pedig a külföldi tulajdonos védelme. Ezen intézmények mögött - a társadalmi gazdagság legfontosabb alapzataként - a polgárok közötti feltétlen bizalom, az együttműködő készség, a fair megoldások elfogadása és a megegyezésre való hajlandóság található. Ám ezek az erények – erre utal a színdarab, de erre figyelmeztetnek a kísérletek is – nem tartanak örökké. Ha sokan tapasztalják, hogy megelőlegezett bizalmukkal visszaélnek, segítőkészségüket nem viszonozzák, és önzetlenségük nem talál követőkre – akkor az együttműködő és összetartó társadalom szétesik.

Európában pedig – én úgy látom – egyre többen éreznek így. Nő azok száma, akik úgy vélik: a régi, a megszokott, és ismerős Európa - véget ért. Ismeretlen emberek, furcsa szokások, idegesítő hangok, idegen jelképek, és főként „potyautasok” tömege veszi őket körül. Nem úgy reagálnak gondolataikra és cselekedeteikre, ahogyan azt régen megszokták. Egyre többen érzik, - bár még nem mondják ki - a bizalom, a szabadság, a teljesítmény, és a szorgalom Európája eltűnőben van. Az otthonosság érzése elillant, és a sokféleség - nemrég még az életet színesítő kavalkádja – zavaró „idegenségnek” kezd tűnni. Mintha az Európát korábban gazdaggá tevő, más kultúrát befogadó képessége a végéhez közeledne. A felszínen ugyan még minden a régi, a mélyben azonban terjed az önző magányosokra jellemző viselkedés. Még nem illik kimondani: aki nem az „európai viselkedés” normái szerint él, értsd: nem dolgozik szorgalmasan, eldobja a szemetet, hangoskodik, nem fogadja el az együttélés szabályait, adót csal, áthágja a törvényeket stb. – annak nincs helye Európában. A lezajlott Európa Parlamenti választás azonban részben arra utal: megkezdődött a mindenkire kiterjedő bizalom, és elnéző tolerancia hálójának szétesése. A történelmi tendencia - akár teszik, akár nem -mostantól kezdve: fizessen, aki egyetemre akar járni, akinek a kutyája telepiszkította az utcát, aki nem vigyázott az egészségére. Magára vessen, aki nem kötött biztosítást, aki nem nevelt gyereket, aki nem dolgozott szorgalmasan, aki nem gondoskodott jövőjéről. Büntetést érdemel a sportmérkőzésen randalírozó, az adócsaló, vagy közösség értékeinek herdálója.

Negyed századdal ezelőtt M. Theather egy interjúban – az angol jóléti rendszert támadva - a következőképpen foglalta össze az ideális társadalom négy alapelvét: „tisztességes munkáért, tisztességes bért, ne költs többet, mint amennyit kerestél, fizesd időben a törlesztő részleteket, és támogasd a helyi rendőrséget”. Az európaiak a belátható jövőben hasonló gyökerű, ám súlyosabb problémákkal kénytelenek szembesülni. Ezek: a csökkentő születésszám, az elfogadhatatlanul nagy ökológiai lábnyom, a finanszírozhatatlan nyugdíj- és egészségügyi-rendszer, a csökkenő versenyképesség, a magas munkanélküliség, az antiszociális viselkedés, valamint a vallási fundamentalizmus terjedése. E problémákkal való szembenézést azonban - a tapasztalatok szerint - elutasítják a polgárok. Azt pedig, amit nem vállalnak fel a választók, igyekeznek elhárítani maguktól a politikusok is. Ebben a helyzetben sokan „az egyenlőség, az igazságosság, a szolidaritás, az újraelosztás, a közjavak és közintézmények védelme, a szociális jóléti állam” helyreállításában látnák a baloldali pártok alapvető feladatát. Úgy tűnik azonban, megkezdődött az elnéző „tit-for-tat” trónfosztása, és újra az eredeti, a kegyetlen „tit-for-tat” kezd teret nyerni. Emiatt az előttünk álló évtizedben a választási siker jelszavai a következők lesznek: rend, fegyelem, szorgalom, önmagunkért való felelősségvállalás, sajátjainkról való gondoskodás.

Mit tesz János bácsi – kérdezik a pályaőri vizsgán, a vicc szerint - ha jobbról jön a vonat? Felemelem a zászlót és tisztelgek. És ha balról – érdeklődnek tovább? Akkor a tárcsával jelzek. No és, ha jobbról is, balról is vonat jön az egyetlen sínpáron, akkor mit tesz? – makacskodik a vizsgáztató. Akkor – sóhajtja elgondolkozva János bácsi - beszólok a házba a feleségemnek: „Gyere anyjuk, mert olyan fogsz látni, mint még soha”. Ez a meghökkentő válasz egy olyan ember reakciója, aki eszével pontosan tudja mi fog történni, de a helyzeten változtatni képtelen lévén, végignézni kényszerül egy szomorú történetet. Én most, - megkerülve a morális állásfoglalást – látva az egyetlen sínpáron szembe futó vonatokat hátra szóltam: „Gyere anyjuk, mert olyant fogsz látni, mint még soha”. Azt, hogy ki-ki ebből milyen következtetést von le: döntse el maga. Ám az együttműködés és bizalom evolúciójának kikerülhetetlen tendenciáját senki nem hagyhatja – következmények nélkül - figyelmen kívül.