Házasság-benchmarking


Amikor a „Szerelem, Óh.” című darabban Mary hirtelen előhúz egy hatalmas papírtekercset és George szeme elé tárja, 3 éves házasságuk szerelmi együttlétének krónikáját, amely a mézeshetek napi gyakoriságától, a harmadik év végére havi, majd dekádszerű ritka eseménnyé váltak, mindenki érezhette, a házasságukkal a bajok nem ma kezdődtek. Ez a – nézők által többnyire - humorosnak érzékelt jellemzés mélyebb és tudományos megalapozottságot nyert egy, a boldog házasságok titkát kutató vizsgálatban. A végeredményt a következő félremagyarázhatatlan – persze leegyszerűsítő - képlet foglalta össze: A házasság tartósságának mértéke = „szeretkezések – veszekedések száma”.

A válságok – a házasságoké, barátságoké, vagy vállalatoké – látszólag hirtelen törnek ki. Szinte derült égből villámcsapásként jut, legalább is az érintettek egy részének tudomására. Tegnap még mindenki által csodált siker-történet, ma pedig egymást okoló vezetők kicsinyes marakodása. Lassan azonban mindenki ráébred: ott voltak a szeme előtt az árulkodó tünetek, amelyek figyelmeztették volna, csak senki nem figyelt ezekre. Amikor a házastársak egyike – általában a férj – elköltözik otthonról, a másik felet ez többnyire meglepetésszerűen éri. Nem emlékszik a házassági katasztrófát előrejelző figyelmeztető eseményre. A sokkos állapotban az viseli meg legjobban – miként Mariannt, Bergman „Jelenetek egy házasságból” című filmjének hősnőjét - amikor ráébred: rajta kívül mindenki tudott a problémákról.

A tudomány a vakságnak erre a különös fajtájára meghökkentő fogalmat alkotott: „megfőtt béka szindróma”. Ha egy békát egy tál meleg vízbe helyeznek, elviselhetetlennek találva azt, azonnal kiugrik. Ha azonban hideg vízbe rakják, majd a vizet lassan, fokozatosan melegítik, akkor a béka szinte megfőzhető. Az ok: egyszerűen nem érzékeli a víz hőmérsékletének fokozatos változását. Az eredetileg kellemesen hűvös, majd lassan egyre melegebbé, végül forróvá váló vízben mozdulatlanul heverő béka helyzetét szinte valamennyien – egyének és szervezetek egyaránt – átélhetik. Tudatunk átsiklik környezetünk apró, és kezdetben alig érzékelhető figyelmeztető jelzései felett. Nem érzékeljük egy barátság meglazulását, egy szerelmi kapcsolat elhidegülését. Elkerüli figyelmünket házasságunk a mindennapok unalmába való beleszürkülése, átsiklunk gyermekeinkkel, vagy szüleinkkel való találkozások ritkulásán, hozzászokunk munkánk növekvő monotonitásához, és nem érezzünk gondnak üzleti partnerünkkel való konfliktusaink növekedését. A vállalatok éppen így, nem érzékelik környezetük mind több elemének minőségi változását. Nem fogják fel vészjelként az elpártoló vevőket, a kilépő munkatársakat, a megerősödő versenytársakat, a romló nyereségességet, vagy éppen az egész iparágat súlytó „földcsuszamlás–szerű” technológiai változást.

De a menedzsment nemcsak megnevezte a jelenséget, hanem megoldást is javasolt rá. A javaslatok számottevő része „a velünk ilyen nem eshet meg” elbizakodottságának távoltartására szolgál. Szinte minden üzletember - vállalkozó vagy éppen bankár – magánemberként azt hiszi: partnerei egy életre őt választották. A menedzsment tudomány azonban nem hisz sem a „mindig-ben”, sem az „örökké-ben”. Azt keresi, vajon észre vehetők-e egy kapcsolat megromlásának, majd a válság felé araszolás tünetei. Tudatosíthatjuk-e a környezet változásának apró jelzéseit, amelyek a „megfőtt béka” szindrómához vezetnek. Az elbizakodottság ellenszeréként dolgozták ki a benchmarking módszerét. A benchmarking, - eredeti értelme viszonyítási pont - az üzleti életben, egy adott szervezet termékeinek, szolgáltatásaink és technológiájának állandó összemérése legsikeresebb versenytársaival. Mivel az összehasonlítás “vonatkoztatási rendszerét” a legjobbak adják, az összevetés mutatja az elmaradás mértékét, az pedig kézzelfoghatóvá teszi a változtatás szükségességét, sőt irányát is. A benchmarking alapelvei egyszerűek, megvalósítása az ami nehéz. Az összehasonlítás adatbázisa nehezen teremthető meg. Hogy fogalmunk legyen arról, mire is vonatkozna a házassági benchmarking, vessünk egy pillantást az alábbi kérdéssorra:


A menedzsment javaslata, a házasságok javítására: kellő óvatossággal kérdezd meg partneredet, hogyan is látja a helyzetét a felsorolt kérdésekben. Már az is segíthet, ha világossá teszed, érdekel a véleménye. Azután igyekezz némi információt gyűjteni környezetedből: mi a helyzet másokkal ebben a tekintetben. Ne elfelejtkezz persze meg arról: az emberek egyszerre eltúlozzák, és alábecsülik kapcsolataik sikereit és kudarcait. Ha azonban némi betekintést nyertél ismerőseid kapcsolatáról, fogalmat alkothatsz arról: vár-e rád váratlan és kellemetlen meglepetése.

Van azonban egy mások modellje is a menedzsmentnek a kapcsolatok – köztük a házasságok - megmentésére. Ez a módszer olyan viselkedés kialakítására irányul, amely biztosítékot nyújthat arra, az embert nem érheti kellemetlen meglepetés házasságában. Erről viselkedésről szól Andrew Growe – Gróf Andrása – könyve: „Csak a paranoid él túl”. Ez a könyv a vállalkozások világot nem az Olimpia nemes versenyéhez, inkább a „nem ejtünk foglyokat” típusú dzsungelharchoz hasonlítja. Az üzletben mindig számítani kell az ellenfelek – többnyire nem korrekt – lépéseire. Ebben a helyzetben, érvel a világ egyik valóban legsikeresebb üzletembere, csak a paranoid – értsd állandóan válságot szimatoló – viselkedés a célravezető. A könyv üzenete első pillantásra valóban meghökkentő. A sikeres házasság és a paranoid viselkedés ellenmondónak tűnik. Hadd jellemezzem azonban ezt a fajta beállítódást egy történettel, kissé más szemszögből, és a házasságra illesztett formában.

A történet egy bizonyos Hans-sal - és feleségével - Martha-val esett meg. Legalább egy évtizedig éltek mintaházasságban, amikor Marta, miután férje - szokás szerint későn jött haza a munkából – elé állt, és azt mondta: “Hans én elválok tőled”. Hans-ot a közlés megdöbbentette. Márta én nagyon szeretlek téged, és - bár banálisan hangzik - egyszerűen nem tudok nélküled élni. Nekem te vagy mindenem. Én elhiszem neked, amit mondtál – válaszolta Márta. Biztos vagyok benne, hogy ezt valószínű komolyan gondolod. De, hogy saját érzéseimről is beszámoljak, én azt tapasztalom, hogy az elmúlt két évben te egyre fáradtabb, unalmasabb és szürkébb lettél. Régen gyakran mentünk el vacsorázni, jártunk színházba és hangversenyre. Most hónapokig sehova nem megyünk. Csak várlak itthon, és amikor megérkezel, beülsz a dolgozószobába, és tovább dolgozol. Amikor odabújnék hozzád az ágyban, mindig fáradt vagy. Amikor meg szóvá teszem ezt, idegesen válaszolsz, vagy csak hallgatsz. Nem arról van szó, hogy már nem szeretlek. Egyszerűen, rájöttem, hogy ez az út a biztos katasztrófához vezet. Ezért döntöttem úgy, hogy akkor inkább váljunk el most, amikor még inkább a szépre emlékezhetünk és megőrizhetjük a kölcsönös tisztelet maradékát.

Marta én képtelen vagyok nélküled élni – mondta Hans. “Belátom, hogy hibáztam, de kérlek, adjál nekem még egy esélyt. Csak annyit kérek tőled - és ezt az együtt töltött évtizedre hivatkozva – ennyit igazán megtehetsz. Adj legalább egy hetet, és hidd el minden meg fog változni”. Marta elgondolkozott, majd azt mondta: jó, kapsz egy hetet. És ezen a héten Hans valóban megváltozott. Újra a régi volt: a kedves, a megértő, a jókedvű és igen a férfias. Amikor azonban a házasságuk első hónapjait idéző hét letelt, Marta újra Hans elé állt és a következőket mondta: “Nem is akarom palástolni, ez egy csodálatos hét volt, de úgy döntöttem én mégis elválok tőled”. De hiszen nem tagadhatod Márta, hogy minden megváltozott. Valóban megváltozott – válaszolta Márta - de én azt is tudom, hogy nemsokára minden újra a régi lesz. Én úgy akarok elmenni tőled, hogy ezzel a szép emlékkel távozzam. Mindig emlékezni fogok erre a hétre. Nem akarom azonban újra megélni, hogy visszasűlyedünk a régi unalomba és szürkeségbe.

Hans csak annyit tudott kinyögni: Marta az életemben te vagy az egyetlen, te vagy életem célja. Értesd meg, nem tudnék nélküled élni. Ha már el akarsz hagyni, legalább adj még egy hetet. És Márta adott még egy hetet. Azóta csaknem 10 esztendő telt el. Marta minden héten ad egy újabb hét esélyt Hans-nak. És Hans úgy viselkedik minden egyes héten, mintha ez volna az utolsó esélye házassága megmentésre. A történetnek a – amelyet én a Matáv egyik német származású igazgatójától hallottam - menedzsment számára nagyon konkrét jelentése van. Ha mindannyian úgy mennénk be hétfőn reggel dolgozni, hogy ezen a héten dől el, vajon meghosszabbítják-e szerződésünket, nos akkor, azt hiszem, mindenki egy kicsit másként dolgozna. Gondoljon mindenki arra, hogyan szolgálnák ki, és hogyan intéznék ügyeit. A kérdés csak az, vajon megér-e ennyit egy munkahely? Ezt ki-ki maga döntheti el. Miként azt is, vajon megér-e ennyi figyelmet egy házasság? Én most csak azt akartam mondani: a menedzsment sokféle módszert ad kezünkbe, amellyel kapcsolatainkat kedvünkre formálhatjuk. Ám az nekünk kell eldönteni megéri-e ezeket alkalmazni.

Vissza a gondolatokhoz, vázlatokhoz