Rosszkedvünk tele

Ha Kovács János mérnök, egy időgépen felkeresné, 2000 évvel ezelőtt, az Ural lejtőin élő ősét, az – a jövőből érkezett rokon társadalmi helyzetét tesztelendő - nyilván rákérdezne: hány lova van. A Kárpát utcai lakótelepen élő kései utód meglepett válaszára - egyetlen egy sem - bizonyosan elszontyolodna. A rokon - az Ő értékrendje szerint - nem vitte semmire. Amikor pedig megtudná, hogy majdani leszármazottjának még kecskéje nincs, már tudni vélné: rabszolgai szegénységben tengeti életét. Hiába hivatkozna a múlt-utazó, hogy az Ő jövedelme itt ma Magyarországon legalább 18 ezer dollár, szemben az állattenyésztésből élő ős – a tudósok számításai szerint – 100 dollárjával. Ám a viszont-sajnálat épp így megtévesztő: a távoli ős dollárban kifejezett elképzelhetetlen szegénysége mögött a „minden, ami kell, van” elégedett állapota is meghúzódhat.

A 100 ezer évvel ezelőtt emberré váló őseink éves megtermelt – pontosabban gyűjtögetett - jövedelme (amit ma GDP-nek nevezünk) nagyjából 90 dollár/fő volt, és ez 90 ezer év alatt mindössze 3 dollárral emelkedett. A neolit forradalmat követően – a letelepedés és a mezőgazdaságra való áttérés eredményeként – már „csupán” 10 ezer évre volt szükség, hogy - Krisztus születésének idején – egy átlagos Földlakó GDP-je a 100 dollár/fő „álomhatárt” átlépje. A következő ezer év – a korábbiakkal összevetve – szinte „szárnyaló” fejlődést hozott: 1000-ben az akkori világ átlag-emberének jövedelme 133 dollárt tett ki. A hont foglaló magyarok átlagos GDP-je 120-130 dollár lehetett, ami nem különbözött a nyugat-európai kortársáétól. A magyar, a lengyel, az osztrák, az angol, és a norvég paraszt egyformán volt szegény. Az igazi különbségek a társadalmakon belül, és nem társadalmak között jelentkeztek. A cserearányok – az általunk exportált marha, és az érte kapott fogyasztási cikkek árainak arányai - a honfoglalást követően hol javukra, hol ellenünkre változtak. Mindezek eredményeként a magyarság egy főre jutó GDP-je a következő hét évszázad során – szomszédjainkkal nagyjából egyezően – kétszeresére emelkedtek.

1750-től - az ipari forradalom és a szélesülő nemzetközi kereskedelem hatására - a legfejlettebbek GDP-je alig másfél évszázad alatt megötszöröződött. Ezzel párhuzamosan azonban a társadalmak közötti egyenlőtlenség is egyre jelentősebbé vált. 1900-ra az átlag-magyar GDP-je 1682 dollár/főre emelkedett, ám az osztrák, és a dán kortársáé ekkor már 2900 dollár/fő volt, finn testvéreink viszont mindössze 1620 dollár/fő-vel rendelkeztek. A 18. századtól szétnyíló jövedelmi olló tehát, a 20. század beköszöntével igen jelentősre tágult. Különösen nagy – legalább ötszörös - lett a különbség Európa, és Afrika valamint Ázsia egyes nemzeteinek GDP-je között. Ám a 20. század végéről visszapillantva 1900 táján még a legfejlettebbek személyes fogyasztásbeli, és életminőségbeli szintje is meghökkentően alacsony volt. 1908-ben – írja Brigitte Hammann osztrák történésznő, Egy diktátor gyermekkora (Hitler – Bécs) című könyvében – az osztrák fővárosnak 800 ezer lakosa van, akik közül 80 ezer az ágyrajáró (!). Az emberek átlagéletkora 50 év körül volt, és a családokban megszületett öt gyerek közül kettő nem érte meg a felnőtt kort.

A 20. század társadalmi robbanásainak leginkább szembetűnő és az emberek százmillióit sújtó jelei a világháborúk, a forradalmak, és a népirtások voltak. Ezek mellett azonban, egy sor egyéb területen - a demográfiában, a gazdaságban, a technikában, az ismeretekben, és az egyéni vagyonban is robbanásszerű volt a gyarapodás. Ám a gazdasági növekedés – történelmileg egyedülállóan - magas üteme két-élű volt: egyszerre ígérte az elmaradottak gyors felzárkózását, és fenyegette a növekedés „gyorsvonatáról” lemaradókat zuhanásszerű leszakadással. És valóban, - egy évszázad múlva megállapítható - akik képesek voltak felugrani a gyorsuló vonatra, az évtizedek alatt, évszázados lemaradást hoztak be. Akiknek viszont a legkülönbözőbb okokból nem sikerült felkapaszkodniuk, gyors ütemben veszítettek teret, és a perifériára szorultak. Emiatt nőtt a különbség a fejlettek és a fejlődők között behozhatatlannak látszóvá az ezredfordulóra. Ezt az érzést különösen a demonstrációs hatás erősítette fel. A 20. század elején a Föld átlagos lakója ritkán járt falúja határán túl. Mindent, ami az életéhez szükséges - termékeket, házastársat, és munkát - születési helyéhez közel kereste és találta meg. A messze vetődött ismerősök meséltek ugyan távoli csodákról, vagy éppen borzalmakról, de mindezt meseként élték meg, így a különbség tudata nem volt megrázó. A 20. század végének „globális falújában” azonban mindenki tud, - gyakran csak tudni vél - mindenkiről, mindent. Emberek tíz-milliói - ki szórakozásból, ki kényszerből – áramlanak távoli országokba évente. Milliók éhhalála és száz-milliók pazarló fogyasztása a 6 milliárd Földlakó szeme előtt zajlik.

A 20. század - történelemben egyedülálló ütemű - gazdagodását a társadalmak közötti egyenlőtlenségi olló, sokkoló szétnyílása kísérte. 1900-ban – mint láttuk - a magyar, illetve az osztrák, és a dán GDP/fő között kevesebb, mint kétszeres különbség volt, a finnek pedig, még a mi akkori szintünket sem érték el. Alig egyetlen évszázaddal később, 2000-ben, a Magyarország egy főre jutó GDP-je több mint nyolcszorosára (!), 13 900 dollár/fő-re nőtt, ám eközben - a viszonyítási alapként tekinthető - osztráké, és dánoké 30 000 fölé emelkedett, és az egykor minket követő finneké is túllépte a 27 000 dollár/fő-t. Ezeket a tényeket a közbeszéd, hol szomorú beletörődéssel, hol felháborodott dühvel idézi, mint történelmi pechjeink előidézte elmaradottságunk következményeit. Holott, az adatokból akár optimizmust is meríthetnénk: egy ország - történetesen Magyarország - átlagpolgárainak gazdagsága alig néhány évtized alatt megsokszorozódhat. És, ehhez még csak nagynak, népesnek, természeti kincsekben gazdagnak, és másokat leigázónak sem kell lenni. Különös módon ugyanis, éppen azok a kicsiny Nyugat-Európai országok növekedtek a leggyorsabban, amelyeknek sem gyarmatbirodalmuk, sem különleges természeti kincseik, sem hatalmas hadseregük nem volt. Még az is lehet, egykor éppenséggel szerencsétlenségnek tekintették, hogy lehetetlen bezárkózniuk, rá vannak kényszerítve a nemzetközi munkamegosztásra, és ki vannak téve a versenynek. A növekedésük forrása a termelékenység emelkedése volt, amely alapvetően két elemből táplálkozott. Egyrészt az emberi tőkébe való befektetésből, amely az iskolázottsággal, valamint a népegészség infrastruktúrájával volt arányos. A növekedés másik forrása: a fejlődést segítő gazdasági és politikai intézmények voltak. A sikeresek a hétköznapokban szabálykövetőkké, az üzletben tanulékonnyá, a változásokat elfogadóvá, a világra nyitottá váltak.

Mindennek tükrében a fejletteken belül meglevő, és ma nehezen áthidalhatónak tűnő különbségek, történelmi összefüggésben, nem is olyan számottevőek, és a hátrány viszonylag gyorsan ledolgozható. A „nem számottevő” és a „viszonylag gyorsan” kifejezések persze vitathatók, hiszen a legtöbb ember – érthető módon – vágyott életmódjához méri tényleges helyzetét. Annak, hogy a különbséget inkább szemléli felháborodottan, félig üres pohárként, sem mint növekvő, és már félig teli pohárként, optimistán, sok egyéb tényező mellett, egy különös oka van. A GDP-nek nevezett – a megtermelt javakat számba vevő - statisztikai konstrukció dinamikus növekedésével párhuzamosan ugyanis, még ennél is gyorsabban bővült, és mára áttekinthetetlenné vált a választható dolgok (opciók) számossága.

Bármelyik bevásárló központban több tucat TV-, mosógép-, számítógép-típus, legalább száz ing-, farmer-, sampon-, tea-fajta közül választhatunk. A könyvek, a gyógyszerek, a bizsuk, a telefon-, és a banki-szolgáltatások választéka gyakorlatilag áttekinthetetlen. A szakemberek által készlet-egységnek (angolul, stock keeping unit – SKU-nak) nevezett, különbözőnek tekintett és eszerint számon tartott termékek választéka uráli ősünk gazdaságában legfeljebb 1000 egységre terjedt volna ki. A Kárpát utcai Kovács János 2006-i karácsonyi bevásárlásnál, a budapesti boltok, bevásárlóközpontokban fellelhető legalább 1 milliárd termék közül választhatott volna. Az uráli ős, és kései utódjának gazdagsága közötti – a fogyasztói szemüvegen keresztül szemlélt - különbség nem a GDP-ben megmutatkozó néhány-százszoros, hanem a megszerezhető választékbeli (SKU-val mért) több mint százezer-szeres nagyságrendnyi.

A múlt nosztalgiája részben abból fakad, hogy bár jóval szegényebbek voltunk – a pénzben mért jövedelmi, vagy vagyoni helyzetet illetően – de a megszerezhető javak választéka még ennél is szűkebb volt. A Kádár-éra sokak szemében „aranykornak” tűnő időszakában néhány kocsi-, TV-, lakóház-, nyaralás-, fájdalomcsillapító-, télikabát-, vagy bútor-típus állt rendelkezésre. Az ízek, a divatok, a szórakozási lehetőségek, TV-programok szegényes választékához sorban-állással, várakozással, rossz kiszolgálással, a pénzünkért, nekünk szívességet téve (vagy még úgy se) juthattunk hozzá. A választék robbanásszerű szélesedése a rendszerváltás első napjaiban az elégedettség ugrásszerű növekedését eredményezte. Ám kiderült, hogy a megvásárolhatóság lehetősége nem azonos a megszerzés valóságával, és az elégedettséget felváltotta a frusztráció. Amint pedig világossá vált, hogy vannak, akik velünk ellentétben mégis megszerezhetik a vágyott javakat, a lemondó szomorúságot a felháborodott düh váltotta fel.

A „keep up with Jones”, vagyis a lépést tartani a szomszédokkal, - irigység generálta - motivációja először Amerikában jelentkezett az 1920-as években. A szociológiai elemzések pontosan nyomon követik behatolását az amerikai társadalomba. Ezt a folyamatot fájdalmasan megszakította a gazdasági világválság, de azt követően még nagyobb lendülettel nyert teret. Európa fejlettebb országaiban a második világháborút követően indul be ez a folyamat. Kelet-Európa megkésetten és tétován a 70-es évektől lépett erre a – humán értelmiség által többnyire gyanakodva figyelt – útra. A „frizsider szocializmus” elmarasztaló fogalmát, nem párt-ideológusok, hanem a magyar értelmiség legjobbjai találtak ki. A rendszerváltás ezen a területen gátszakadást hozott. A kényszeres – addiktív - vásárlók aránya Kelet-Európában hamar elérte a Nyugat-Európai szintet. A „bolt-kór” feltartóztathatatlanul terjed, és egyre többeket fertőz meg. Az eredmény: anyagi gyarapodása, és növekvő életszínvonala ellenére mind több az elért szinttel elégedetlen, magát boldogtalannak érző ember. Amikor pedig – mint az elkövetkező években Magyarországon – az életszínvonal növekedése megáll, sőt enyhén visszaesik, a társadalom túlnyomó része ezt, zuhanásszerű romlásként fogja érzékelni. Holott a 20. század végén a boldogság egyre kevésbé az aktuális életszínvonaltól, mint a gyakorolt életmódtól függ. A fogyasztás „határboldogsága” a fejlett országokban a nullához tart. A 21. század tehát csak azoknak ígér happy end-t, akik – Vörösmarty szavaival – „istenésszel, angyal érzelemmel használni tudnák élök napjait”.